ÉLET ÉS IRODALOM 2019/13. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (2. RÉSZ)

ÉLET ÉS IRODALOM 
Szerző: ÉS
2019.03.29.

I N T E R J Ú

Hevesi Judit: Akórház szakértelme, az otthon melege

- Beszélgetés dr. Muszbek Katalin pszichiáterrel, a Magyar Hospice Alapítvány orvos-igazgatójával

F E U I L L E T O N

Szolláth Dávid: Legyen a regényed jobb, mint a Netflix! 

A narratív horogról

K R I T I K A

Károlyi Csaba: Mindent nem

Kosztolányi Dezső: Mindent be­vall­hatok. Kötetben meg nem je­lent írások és más újdonságok. Az anyagot gyűjtötte és összeál­lí­tot­ta Urbán László. Jaffa Kiadó, Bu­da­pest, 2018, 190 oldal, 3490 Ft

Sértő Kálmán, aki az interjúban magázza, Kosztolányi viszont tegezve válaszol neki, ezt is meg meri kérdezni: egy hét alatt mennyi szeszt szokott elfogyasztani? „Erős szervezetemmel néha embereket tudnék az asztal alá inni. De én megelégszem heti két pohár borral és 3 pohár pálinkával. A szesz kapacitását nálam a fekete és a cigaretta veszi le.” Azt ugyan nem árulja el, mekkora a pohár. De azt sok helyről tudhatjuk, hogy napi 40 erős cigarettát elszívott és rengeteg kávét ivott. Kiderül, hogy egy időben bicsérdista volt, csak növényeket, tejtermékeket evett, de e korszaka előtt és után kedvence a borjúpörkölt volt galuskával.

Az egyik legizgalmasabb életrajzi tény viszont egyáltalán nem derül ki innen, abban az időben nehéz is lett volna megvallani, hogy drogot is fogyasztott, mégpedig hosszú éveken át, valószínűleg kokaint. A „szerről” felesége már az 1938-as életrajzában beszámol. A férj úgy állítja be, hogy valami makacs nátha ellen kell, de a dolog fordítva lehet: a szer miatt volt az orrfolyás. Az erős illatanyagok, melyeket munka közben üvegcsékből szagolgatott, csak pótszerek. Ebben a kötetben annyi áruló jel van mindössze, hogy 1923-ban, mikor a Színházi Élet arról kérdezi, mit jósolt neki az utcai tenyérjós, ezt mondja: „Eltalálta, hogy egyik szenvedélyem az úszás, a másikról nem mertem vallatni, és nem nyilatkozott” (46.). „Ne ámulj a kokainistán. / Gondolkozz az okain is tán – / s megérted.” – olvasom Barkochba című 1933-as novellájában (Esti Kornél kalandjai).

A HÉT KÖNYVEI

A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.

Visy Beatrix: Ex libris

Juhász Tibor: Salgó blues
Bán Zsófia: Lehet lélegezni!
Szvoren Edina: Verseim
Molnár T. Eszter: A számozottak

Szeifert Natália: Misima új maszkja
Misima Jukio: Egy maszk vallomásai. Fordította Gy. Horváth László. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 232 oldal, 2999 Ft

Az új fordítást olvasva (a régit újraolvasva), óhatatlanul a különbségekre koncentráltam. A cím többes számba kerülése az egyik legszembetűnőbb változás, ami lehet az angol cím egyenes átvétele (Confessions), de lehet a fordítói szabadság része is, ha vallomások sorozataként értelmezi a szöveget – ugyanis a japán nyelvben nincs többes szám. Ahogyan nincs határozatlan (sem határozott) névelő sem, így névelős, névelőtlen, egyes szám és többes szám összes variációja szóba jöhetne. Szerintem szerencsés megoldás, hogy ezzel az apró módosítással már a cím alapján el tudjuk különíteni a két fordítást. Aztán további kis különbségek is felfedezhetők, mint a fejezetek címe, ahol Első fejezethelyett Gy. Horváth annyit ír: Egy, vagy a 2 kiló 60 dekás újszülöttből 2 kiló 40 dekás lett, a lavórból medence stb.

Ezek viszonylag jelentéktelen különbségek, vannak azonban nagyobb, nehezen magyarázható eltérések. Például, hogy hova tűnik az Oscar Wilde-idézetből a vér (felteszem, hogy az angol szöveg tüntette el, ahogy valószínűleg a jelölését is), vagy az a megkérdőjelezhető döntés, hogy az új fordítás elhagyja a szöveg elejéről a Dosztojevszkij-idézetet (A Karamazov testvérekből), amely a regény védjegyszerű mottója. Hogy mi lehetett az oka, rejtély.

Martin József: Én és a kortársak
Lukácsy András: Világjáték. Ön­élet­rajz – kortársakkal. Corvina Ki­adó, Budapest, 2018, 329 oldal, 3500 Ft

A memoár legjobb részeiben a szerző visszatér korábbi témáihoz, így a játékokat földolgozó művelődéstörténeti munkáira, költészet és játék nagyon szerteágazó kapcsolódásaira; lebilincselő az LSD-s kaland visszaidézése, s kiemelkedően fontosnak gondolom az ’56-os mártírról, Angyal Istvánról írtakat, akiről Lukácsy a rendszerváltozás idején könyvet is írt: nem kisebb szaktekintély, mint Kabdebó Lóránt 1990-ben a Magyar Nemzet hasábjain úgy értékelte, hogy a szerző „írói bravúrral rukkolt ki, a maga nemében remekmű született.” A mostani visszatekintés mindvégig olvasmányos, s a föltűnő hírességek hosszú sorának képzeletbeli potréjához – Abodytól, Latinovitstól Karinthy Ferencig vagy Ruttkai Éváig – Lukácsy is hozzátesz egy-egy ecsetvonást.

Benedek Szabolcs: Költői ügyosztály
Nyerges András: Kábépé. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2018, 384 oldal, 3990 Ft

Egy ideig bajban voltam a tekintetben, hogy mikor játszódik Nyerges András regénye, a hátsó borítón lévő ismertetőszövegben ugyanis az 1960-as évek szerepel, a könyv első mondata viszont „a múlt század hatodik évtizedének második felében” jelöli meg a cselekmény idejét, ami legalábbis az én számításaim szerint az ötvenes évek. Aztán persze máshonnét kiderül, hogy a hatvanas évek végén vagyunk, a pártállami Magyarországon, amelynek egyes alakjaira akár rá is ismerhetünk a regény szereplői közül. Az Öregként emlegetett legfőbb vezetőről látszatplebejus viselkedése és „a birodalom” iránti folyamatos megfelelési kényszere okán például óhatatlanul Kádár jut az eszünkbe. Mint ahogy bizonyos helyzetek és magatartásformák is ismerősök lehetnek, nem csak azoknak, akik olvasták Nyerges ugyancsak tavaly megjelent önéletírását (Bitorló a skatulyában), hanem lényegében mindnyájunknak, akik többé-kevésbé átéltük azt a kort, és ma is nyögjük emlékeit.

L. Varga Péter: Idő van
Ketten egy új könyvről – Christoph Ransmayr: Cox vagy az idő múlása. Fordította Adamik Lajos. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 240 oldal, 3990 Ft

A fordító, a szerkesztő és a kiadó érdeme, hogy Christoph Ransmayr új, eredetileg 2016-ban publikált regénye ilyen gyorsan, mindössze két év elteltével magyarul is olvasható. Nem akármilyen kiadványról van szó: Hrapka Tibor megszokottan színvonalas, szép borítója, rajta Adamik Lajos nevével híven tükrözi nem csupán e sajátos próza nyelvi nehézkedésének minden nyűgét és szépségét – a fordító, már itt megemlítendő, óriási munkát végzett –, de a távolság, az idegenség és kommerszebb tekintetben az egzotikum pregnáns jelenlétét a Coxban. (...)

A programozott mechanikai folyamatok hasonlata nem teljesen önkényes és keresett, hiszen ez maga Ransmayr prózájának nyelvi tapasztalata. Már a fentebbi passzusban is megfigyelhető, hogy a mellé- és alárendelő szerkezetek maguk is annyi bővítményt tartalmaznak, hogy a zsúfoltság egyúttal tág perspektívát kínál az imaginációnak anélkül, hogy fotórealistává válna. A nyelv egyszerre képezi le a regényvilág milyenségét a maga szinte befoghatatlan tágasságában és idegenségében, valamint a mechanikainak látott és láttatott folyamatok precíz következetességét, amelyben mindennek rendkívül pontosan és szigorúan megvan a maga helye és funkciója. A neobarokkos mondatáradás e nagy olvasói koncentrációt igénylő, ámbátor látványosan precíziós jellegére Márton László kiváló elemzése már felhívta a figyelmet (Alföld, 2019/3, 119–125).

Csécsei Dorottya: Elfolyó idők
Ketten egy új könyvről – Christoph Ransmayr: Cox vagy az idő múlása. Fordította Adamik Lajos. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 240 oldal, 3990 Ft

Az abszolút idő eszméje mellett a császár aurája az, ami a regény atmoszféráját meghatározza. Már-már eposzi jelzői által – mint például a „Láthatatlan”, a „Magasságos”, az „Ég fia és az Idő ura” vagy éppen a „tízezer év ura” – a Tiltott városra, de akár Jeholra, a császár nyári rezidenciájára is (ahol a tulajdonképpeni munka elkezdődik) az unheimlich fátyla borul. A szó freudi, a kísérteties, de egyszersmind az otthonos, illetve annak ellentéte értelmében is, ami a magyar kifejezésben kevésbé tükröződik: Jeholba érkezve Cox úgy érzi, mintha hazatérne, s valóban, mintha a császár terveinek megvalósításával tulajdonképpen saját álmát váltaná valóra.

Mondhatnánk, hogy ezzel mintegy odüsszeiája is véget ér, ami a Coxot nem pusztán az Odüsszeusz-parafrázis okán, hanem az utazás motívuma által is Ransmayr korábbi munkáihoz kapcsolja. Az Atlas eines ängstlichen Mannes című, magyarul még nem elérhető könyvében például a „tízezerszer elképzelhetetlenül hosszú” kínai nagy fal szintén a végtelen, illetve az idő elleni küzdelem szimbólumaként jelenik meg. Alister Cox figuráját a történelmi James Cox, londoni órásmester személye ihlette, illetve Quiánlóng császár is szenvedélyes óragyűjtőként volt ismeretes – a valóságban azonban ők ketten soha nem találkoztak.

Sinkó István: A fotó mint apropó
(Chilf Mária, Tranker Kata, Iski Kocsis Tibor és Gerber Pál kiállítása a Viltin Galériában április 13-ig látható.)

Báron György: Kötél nélkül
(Free Solo – Mászókötél nélkül. Amerikai film. Rendező: Elisabeth Chai Vásárhelyi és Jimmy Chin.)

Nagyszerűen összerakott film a Free Solo, amelyhez nem volt elég a tökéletes technika, az is kellett, hogy készítői, Alex közeli barátai-kollégái, ne rácsodálkozzanak a tárgyukra, kívülről szemléljék, hanem maguk is mászók legyenek, szinkronban araszolgatva vele a csúcsra. Drón és könnyű kézikamera egyaránt segítette őket, hogy a nézőt útitárssá tegyék a veszélyes kalandban. Bravúros film, mondhatnánk, ha ezt nem homályosítaná el a valódi bravúr, egy átlagos külsejű, középmagas, vézna, mindig mosolygó fiatalemberé, aki a fejébe vette, hogy megmássza a megmászhatatlant. A legkevésbé sem volt érdemtelen ezért előbb a Brit, majd az Amerikai Filmakadémia díja, s az összes többi kitüntetés. Mindenesetre, paradox módon, a díjeső nem az életét kockáztató sziklamászóra hullt, hanem a filmkészítőkre.

Végső Zoltán: Új utak után
(Ken Vandermark’s Marker – Lumen, március 25.)

Ken Vandermark ikonikus alakja a modern jazznek, és nem úgy tűnik, hogy keresne valamit, inkább az látszik, hogy tudatos munkával halad előre, projektekben gondolkodik, amikkel eljut valahonnan valahová. Weboldalán elképesztő számban és feldolgozottságban (például a kilencvenes évek elejétől kezdődően idővonalon) tekinthetjük meg aktív és inaktív formációit, amelyek közül – bár vannak a tagok között átjárások – egyik sem hasonlít a másikra. Tudatos munkájának legfrissebb gyümölcse a chicagói szcéna tehetséges fiataljaiból verbuvált Marker nevű kvintettje.

Molnár Zsófia: Gyermekké tettél
(Csehov: A Platonov, Katona József Színház, Kamra, március 19.)

Ez most olyan összjáték, amire nem lehet azt mondani egy elismerő, de kicsit unott kézlegyintéssel, hogy a Katona színészei mindent tudnak, ez nem újdonság; hanem amivel a közönség együtt lélegzik: jó helyeken szusszan és nevet, tartja vissza a lélegzetét. A rendezés szépen emeli ki az erkölcsi mérce viszonylagosságát, az emberi természet gyengéit és erősségeit, a bomlás pillanatokból összetevődő folyamatát, a „gyűlölök és szeretek” kettősségét, a helyzetekben rejlő iróniát; kis térben nagy teret ad a színészi játéknak. Igazi nemzedéki Csehov-előadás ez, távolságtartás nélküli, jelen idejű.

Fáy Miklós: Szőke szakáll, nem kék
(A Fesztiválzenekar Bartók-estje, Müpa, március 21.)

A rejtélyt némileg fokozza, hogy Vizin Viktóriát sokszor alig lehet hallani. Időnként meg egyáltalán nem. Ez egyfelől nonszensz, hiszen a világ nagy (méretben is nagy) operaházaiban énekel főszerepeket, másfelől meg nagyon is érthető: óriási zenekar ül mögöttük, és Fischer Iván kicsit sem fogja vissza őket. Lefújja az énekesnőt a pódiumról a hangtömeg, és nem értem pontosan, miért. Miért a tombolás? Valami helyett? Amit nem kapunk meg az énekhangoktól, azt eljátssza a zenekar?

Grecsó Krisztián: Nem cápák
(Cápák között, RTL Klub, I/5., március 18.)

Az Ilyen gazdagok vagyunk? című széria alatt feldúlt feltalálók látogatták a szerkesztőséget, és ez megedzette a többi rovatvezető állóképességét is, feltűnően emelkedett a munkatársak ingerküszöbe. Egyszer egy olvasó például döglött papagájt hajított Bella István kolléga asztalára, amit ő éppen csak megmustrált, egyetlen pillanatot pazarolt a kéziratokon heverő tetemre, majd kimérten, kissé talán flegmán annyit mondott, „feltalálók egy szobával arrébb!”. És bár azt nem őrzi a szerkesztőségi csalfa emlékezet, hogy a halott díszmadár gazdája valóban ötletgazda volt-e, vagy egy mindenben csalódott költő, az biztos, hogy az ÉS-cikkek utóélete is kalandos lett. Az MTV akkori ifjúsági igazgatója, Pomezanski György ugyanis lehetőséget látott az ötletben. Elindult egy megmosolyogatóan küldetéstudatos tévéműsor, a Felkínálom népgazdasági hasznosításra.

Králl Csaba: Nő, kétszer
(Biczók Anna: Egy lehetséges jövő előzményei / MU Színház; Stern Lili: Loop Pool / Bethlen Téri Színház)

De kár is tovább elemezni, mert ez az előadás igazából Stern Lili karizmatikus előadói alakjától az, ami. Kénytelen vagyok elhinni neki, amit nyilatkozott, hogy a próbák során többször le kellett állni, mert megijedt saját magától. Ez a zsigerekig hatoló önátadás ott van a színpadon és hat.

I R O D A L O M

Németh Gábor: Harminc gramm ezüst
A véglegesítő – IV.

Darvasi László: A gróf úr szerszáma
A Kleist-átiratok ciklusból

A lány fölvételének idején a gróf úr már kilógatott hímtaggal járt. Lujza az első napon szembesült a jelenséggel, mégpedig egy gazdasági természetű tárgyalás alkalmával, melyet a gróf egy szomszédos tartomány megbízottjaival folytatott, nyitott sliccel jelent meg a megbeszélésen, s miközben, még mindig állva, elfogadta Lujzától az elé emelt boros poharat, a nyitott sliccen kikandikált a szerszáma. Egy afféle homokszínű bőrrel félig fedett makk. Körülbelül így hajol ki egy ablakon az ember, és mit lát. A mindenséget, természetesen. Nem lehetett eldönteni, szándékos volt-e ez a helyzet vagy csupán csak véletlen. Az új, a helyzetet szintén megtapasztaló intéző némi morfondírozás után úgy döntött, nem szól, a gróf úr a tárgyalási pozícióit kívánja megerősíteni e szokatlan viselettel, de az is lehet, mégis véletlenség esete forog fent, ahogyan például egy villámcsapás történik, miért éppen oda üt a mennykő, ahová. Vagy egy bokatörés a hepehupás úton. Miért annál a mélyedésnél, miért nem a másiknál?

Mátyus Aliz: Vieux maître et vieille maîtresse

Szeretnek engem? Ő? Életem párja? Ha szeret, nagy messzeségből szeret. E-mail-küldeményében kép, rajta én. Megfestett emlékezetből csupa pirossal, sárgával, kanapén végigdőlve. Méghozzá Tolsztoj olvasása közben. A fejem alá tett egy kis bordót, lilát és rózsaszínt, minden más, kivéve, ahol a kanapém áll, piros és sárga.

Húsvét és pünkösd között lehetünk, a Háború és béke második köteténél tartok. Fél év után két napot töltünk együtt, emlékezetesen jót, így szoktuk, így sikerül, így jut belőle újabb sok hétre, amikor ismét nem látjuk egymást. Azt nem szoktuk tudni, mennyi időre válunk el. Távolléteink maguktól nyúlnak, mint a rétestészta, életem párja szerint minél hosszabb az elválás, annál nagyobb az egymásra találás öröme.

Péter János: Gesztenye

Egyre korábban sötétedik, lehet, hogy most kéne választani egy szépet, amíg rendesen lát. De majd inkább utána, hátha Ritával. Rugdosta a gesztenyéket, visznek haza majd Emíliának, szeret vele játszani, kergeti, pofozza, vadászik rá, ha már egérre nem tud. Szeretett minden bogyót, golyót, labdát, ennek is fog örülni, pláne, ha Ritával együtt adják oda. Ha Rita hazajön vele. Visznek vagy visz.

Annyit beszéltek meg, hogy Ilona napon találkoznak, addig jegelik egy kicsit a kapcsolatukat, egy vakbélgyulladást is lehet jegelni, nem kell rögtön műteni, a hal is később kezd el büdösödni, ha jégen tartják. Nyár elején már annyira ölték egymást, hogy jobbnak tűnt szétmenni, ha csak egy kis időre is.

Lázár Júlia: Boldog leszel

Lázár Júlia: Elenged

Peer Krisztián: Évértékelő
(vállvetve, átverve)

Peer Krisztián: Erre futotta?

Harcos Bálint: X
ITT FIZETHETŐ ELŐ, ITT OLVASHATÓ