Szerző: KÖVESDI PÉTER
2019.03.02.
A Szomszédban azt írja, lejárta az utat a Városmajortól az óbudai téglagyárig. Úgy gondolta, nem elég a tudás, a tapasztalás is kell az áldozatok szenvedésének megértéséhez?
Az Orgia előtt általában saját élményekből dolgoztam, nehezen is tudtam elképzelni, hogyan megy az, amikor valaki történelmi forrásokból dolgozik. Hogy az hogy válik személyessé. Ehhez a munkához sem úgy kezdtem neki, hogy mindenfélét elolvasok, kutatok, és abból összeáll, hanem hogy felidézem a saját gyerekkoromat, fiatalkoromat, és ezt megtámogatom olyan anyagokkal, amiket hozzá lehet olvasni. De aztán kiderült, hogy nincs összegyűjtve, nincs minden leírva, amit tudni lehet vagy tudni érdemes arról, mi történt 1944–45 telén a Városmajorban, miket műveltek ott a nyilasok meg a többiek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy levéltárakban ülök, forrásokat hajszolok és jegyzetelek. Kezdtek gyűlni az adatok, a történetek, mindegyik azokhoz a házakhoz kapcsolódott, amik között nap mint nap járkáltam. Utcanevek és házszámok kaptak új, másféle jelentést, mint ami addig társult hozzájuk. Akkor kezdtem sétálni, fényképezni a házakat, olvasni a névtáblákat, amelyek néha a mai napig ugyanazok, mint akkor voltak. Akkoriban jöttem rá, mennyit számít a távolság. Amikor végigvezetik az embereket az egykori lakóhelyüktől a pártházba vagy a sváb-hegyi Gestapo-épülettől a Duna-partra. Még ha a körülmények mások is, azzal, hogy végigjárom ezt az utat, megtudom, mi az ott végigmenni. Nem árt tudni, nem árt látni, hogy mi mellett haladnak el. Érdekes, ez most leleplező, az előbb jelen időre váltottam, számomra jelenné vált ez a dolog. Hogy mi történik azokkal az emberekkel, akiket kiemelnek az életük keretei közül, bevisznek egy nyilasházba, megkínoznak, aztán viszik a téglagyárba, deportálják, Dunába lövik.
Mi adta a bátorságot ahhoz, hogy valódi nevükön nevezze a szereplőit?
Ez szakmai kérdés volt. Évekig kutattam ezt az anyagot, és közben ezernyi név, adat, életút került elém. Ekkor szembesültem azzal, milyen sokat elárul valakiről a puszta neve. A származásáról, a kapcsolatrendszeréről, az életútjáról. És ezt nem tudtam volna reprodukálni, helyettesíteni valami kitalált névvel.
Mégis különbséget tett a nyilasok és az áldozataik között. Utóbbiaknál megváltoztatta a neveket.
Az áldozatoknál megváltoztattam a neveket akkor is, ha ez hátrányára vált a szövegnek, mégpedig azért, mert Vas István szavával élve, amit az egyik akkoriban írt versében használt: az ő haláluk szégyenhalálvolt. Nem egyszerűen megölték, hanem előtte a legváltozatosabb módokon megszégyenítették őket. Ha én felidézem valakinek a borzalmas, szégyenteljes sorsát, és ott van a neve is, akkor tulajdonképpen megismétlem azt a kínzást, amiben egykor része volt. Nem köthetem ezt össze. Az elkövetők viszont szabad akaratukból tették, amit tettek. Dönthettek volna úgy is, hogy ezt nem csinálják. A lehetséges rizikók között az is ott volt, hogy az utókor nem áldó imádság között fogja szent neveiket elmondani, hanem akként, amik voltak. Kínzókként, tolvajokként, gyilkosokként. Én ott éltem, és ma is ott élek a Városmajorban, és így utólag visszagondolva, mindig volt bennem valami rossz érzés, egy ködös sejtés el nem mesélt történetekről. Aztán Lábass Endre, aki nagyon sokat tud a budapesti házakról, egyszer hallotta, hogy hol lakom, és azt mondta, hogy nagyon nem szereti azt a környéket. Hogy rettenetes dolgok történtek ott. Egyre jobban rám nehezedett ez az egész, és úgy gondoltam, rendben van, akkor már a konkrét tudás jobb, mint a homályos utalgatások. Így aktív résztvevővé válok, nem hagyom, hogy körüllengjenek a múlt árnyai. Úgyhogy most már annak a megtisztító, felszabadító hatását érzem, hogy tudom a dolgokat, feltárulnak előttem az összefüggések...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.