Szerző: HEVESI JUDIT:
2019.03.29.
hanem fényes, szelíd és ragyogó.” (Szabó Magda)
– 2017-ben nagy médiavisszhangot váltott ki, hogy a megszűnés szélére került a Magyar Hospice Alapítvány. Akkor jelentős lakossági adományoknak és egy minisztériumi támogatásnak köszönhetően megmenekültetek. Milyen lehetőségeitek vannak most, tudtok fejlesztésekben gondolkodni például?
– Fejlesztési célokban nem tudok gondolkodni, mert nagyon komoly anyagi nehézségeink vannak, bár valóban igaz, hogy 2017 végén jelentős minisztériumi támogatást kaptunk, és ekkor nagyobb összegű adomány is összegyűlt. Mindkettő hatalmas segítség volt, ezek nélkül a működésünk ellehetetlenül volna. A 2018-as volt az első nyár, amikor nem állt egy teljes hónapon át görcsben a gyomrunk amiatt, vajon dolgozhatunk-e tovább. Nagyon méltatlannak tartom, hogy ezelőtt éveken át küzdöttünk, miközben átláthatóan és felelősen gazdálkodunk, alacsony fizetésekkel, hálapénz nélkül. Nálunk semmiféle zsebbe dugdosás nincs, nem is toleráljuk. Aki akar, adománnyal támogathat minket.
– Hogy fejlesztési célokban forráshiány miatt nem tudtok gondolkodni, végtelenül nyomasztó. Mégis mi az, ami célként ebben az esetben egy szervezetet vagy alapítványt előre vihet?
– Másféle célok, gondolom. A lakosság szemléletformálása a halállal, a súlyos betegekkel kapcsolatban például borzasztóan fontos. Nem mindegy, hogy utolsó napokról, esetleg hetekről, netán hónapokról beszélünk. Minél korábban érkezik valaki a rendszerbe, annál többet tudunk neki és a családjának segíteni. Az emberek félnek a haláltól, a szembesüléstől, a gondolattól is, hogy elveszthetik egy szerettüket, így igyekeznek minél később szembenézni a tényekkel. Sokszor halljuk a „köszönjük szépen, még bírjuk” mondatot, ami egyfelől érthető, másfelől azonban minél hamarabb, minél jobb állapotban találkozunk a beteggel, annál több lehetőségünk van bizalmi kapcsolatot kialakítani vele, annál kevesebb fájdalommal kell élnie, annál jobban tudnánk az életminőségén javítani. Nem a hospice ház a nyomasztó: a halál és annak gondolata nyomasztó. Mi viszont az élethez és a méltóságos megküzdéshez nyújtunk segítséget.
– Értem, hogy a lakossági tájékoztatás és szemléletformálás fontos, de találkoztam már olyan egyébként kiváló orvossal, aki alig tudott valamit a hospice ellátásról. Ez hogyan lehetséges? Az orvosképzésben mennyire kap hangsúlyt a hospice Magyarországon?
– Itthon lassan 28 éve létezik hospice ellátás, az utóbbi pár évben annyi változás történt, hogy ugyan nem szakvizsgát, de licencvizsgát lehet tenni a palliatív orvoslásból. Ez hatalmas fejlődésnek és előrelépésnek számít. A képzésbe csak pár éve emelődött be, Magyarországon egyetlenegy hospice osztály nincs az egyetemeken. Fakultatívan pár tárgy persze felvehető, de nem tudják az orvostanhallgatók megtanulni, mi egy belgyógyászati osztály és egy hospice ellátás között a különbség, vagy hogyan lehet beszélgetni a betegekkel és családtagokkal. Pécsett az onkológiai osztály néhány ágyán nemrégiben lett egy kis palliatív részleg, de ez óriási hiány, a helyzet remélhetőleg mihamarabb változik.
Az orvosok hozzáállása különben sokat alakult az elmúlt években a hospice-szal kapcsolatban. Kezdetben csupa értetlenség övezte a kezdeményezést: a betegek eddig is meghaltak, ezután is meg fognak halni – ráadásul sok betegük halt már meg, ebben valóban tapasztaltak. A tüneti kezelésben, ami az élet végén igazi szükséglet, viszont nincs semmiféle gyakorlatuk. Ez nem csak a fájdalomkezelésről szól, minden egyéb testi tünet is felerősödik: gyengeség, elesettség, kiszolgáltatottság, depresszió és szorongás kombinációja az a pszichés állapot, ami az élet végi utat kíséri. Ezzel nem foglalkoztak itthon, a világ nyugati ágában teljesen természetes dolog, hogy ez egy külön tudományág, komoly szakvizsga és szakterület, ami maximálisan integrálódott a betegellátásba...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.