Szerző: SzEGy
2019.02.11.
"Szejetlek, apa!" - Ezt mondta a kicsi, és ez a két kis szó mindenkit mélyen megérinthetett (pontosabban másokat, idegeneket, de lehet, hogy bárkit az apján kívül), és talán a jéghegyeket is megolvasztotta volna.
Mondjuk az apját nem hatotta meg. Az igazat megvallva, abban sem vagyok biztos, hogy hallotta. Ritkán figyel a kicsire, akkor is kelletlenül. Idegesíti őt a gyerek, zavarja a kötöttség. Olyan, mintha szabadulni szeretne tőlünk, és most, hogy belegondolok, alighanem mi is tőle.
Ez így már senkinek sem jó. Ha nem fognánk be olyan szorosan a saját szemünket, talán még láthatnánk is, hogy ennek a kapcsolatnak vége van, de hiszen éppen ezt nem szeretnénk tisztán látni.
Biztosan ő is vadul csalódott, én piszkosul az vagyok, mert kezdetben, szerintem, egyáltalán nem erről volt szó...
Persze, hogy ezt mondta a kicsi. Nem mi tanítottuk rá? Nem mi örvendeztünk és dicsértük érte, amikor újra megismételte? Na és, ha ezt mondta? Tényleg rá akarom kenni a felelősséget? Azért maradnék benne, ebben a rettenetes kapcsolatban, mert a gyerek ragaszkodik az apjához? Komolyan?
Az élete múlhat a ragaszkodáson. Múlik is.
Dönteni viszont nekünk, nekem kell, mert neki egyáltalán nincsen összehasonlítási alapja.
Tudom, hogy a közelség, az intimitás, az emberi együttélés rendkívül fontos tananyag az emberré formálódás folyamatában. Eddig viszont nem igazán gondoltam arra, hogy a gyermekem, mi mindent tanult már meg a fogantatástól kezdve ettől, a mostani családi élet tanárjától. Pont ezeket szerettem volna, hogy megtanulja?
Magánórákra bezzeg beírattam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.