Szerző: Andrew_s
2019.02.08.
A leginkább égető kérdésként azonban az motozz a nyakamon levő csontbuborékban, hogy kinek tetszett meg vajon, az MTA székháza? Mert annyira hülye, magától, még Palkovics, a miniszter, sem lehet, hogy az MTA de facto megszüntetése mögött ne is sejtse: egy kiüresített, saját kutatói hálózat nélkül maradt szervezetnek nem kell akkora székház. Miközben persze egy pillanatig sem vitatom, hogy az akadémiai rendszerre valószínűleg ráfért, illetve ráfért volna egy átszervezés. Az ilyesmi sosem árt néha egy hiperhierarchiát mutató és ezért kontraszelekcióra hajlamos szervezetnél. Márpedig az MTA ilyen. Elvégre nehéz azt mondani, hogy akinek nem tetszik az akadémiai rendszer, az menjen át egy másikba. Nem lévén hazánkban másik. Külföldön persze van, de az mégsem egy alternatív MTA, hanem valami egészen más. Na, mindegy. Ezen polemizáljanak a tudománypolitikusok.
Már csak azért is, mert a saját, korántsem felhőtlen emlékeim az akadémiai rendszerről lassan három évtizedesek. Akkor, az ezerkilencszáz nyolcvanas években, kifejezetten az volt az érzésem, hogy alapvetően a kutató pályán megfeneklett pártkáderek intenzív osztálya. Akadémiai minősítésekkel, és olykor igen érdekes világszemlélettel. Leginkább azon fáradozva, hogy a szervezeti hatalmuk megtartásával intenzíven titkolják a saját inkompetenciájukat. De ez egy nagyon szubjektív, és nem is teljesen igazságos kép. Számos olyan embert ismertem meg a kutatásban, akik ismeretségére mai is büszke vagyok. Még akkor is, ha sokaknak közülük már csak az emlékét őrizhetem. Igaz, ezek többsége nem az akadémia székházában töltötte a mindennapokat, hanem a kutatóintézetekben. Még akkor is, ha birtokoltak valamilyen bizottsági tagságot. Ám magam sem ismertem, ismerhettem mindenkit. Így nyugodtan zárójelbe is tehető mindez...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.