NÉPSZERŰNEK LENNI MAGYARORSZÁGON

HUPPA
Szerző: FÁBIÁN ANDRÁS
2019.02.27.

Szögezzük le mindjárt: attól, hogy kevesen szeretik a kanalas orvosságot, az attól még nagyon egészséges. Ezzel szemben szerethetik sokan a cigarettát, abba viszont elég jól bele lehet halni. Nagyjából ennyit tesz a népszerűség is. A tömeg hálátlan, ezt is leszögezhetjük. Ahogy felemel valakit és istenít, ugyanúgy leejt és felejt el egy pillanat alatt, tapos bele a sárba. Mehetsz a lecsóba, a feledés homálya meg hulljon reád.

Ezeket a népszerűség-dolgokat mindenféle tényezők motiválják és irányítják. Ezek eleinte erősítik egymást, aztán meg vagy tovább erősítik, vagy kioltják. Volt nincs.

Annak idején volt nekünk, szerencséseknek, egy ének-zene tanárunk a gimnáziumban. Nevezzük is nevén: Ungár István tanár úr, Ungár Imre Kossuth díjas zongoraművész fia. Különös fiatalember volt akkoriban. Kissé mulatságos, kissé megszállott, kissé egzaltált figura. Eleinte meg is mosolyogtuk, mi nagyfiúk és nagykislányok. Mit akar ez itt nekünk Bartókkal, Mozarttal, Kodály és Erkel bolondériáival. Aztán azon kaptuk magunkat, hogy a furcsa kis ember úgy megszerettette velünk az operát, és a komoly zenét, olyan észrevétlenül, hogy azóta sem tudtunk kigyógyulni belőle. Már akik aztán odafigyeltünk arra, amit mond és tanít nekünk. Ez mindig egy fontos feltétel. Ungár tanár úr egyszer korabeli kritikákat olvasott fel nekünk Erkelről, Bartókról, Verdiről és más zenei hatalmasságokról. Kevés dehonesztálóbb dolgot hallottam még az említettekről. A kortársak ítélete, a korszellem üvöltött bele az arcunkba. Némely esetben bizony a becsületsértés határát súrolta a kritikus kritikája. Végül a tanár úr megkérdezte:

– Tudják kik írták ezeket a kritikákat?

Természetesen nem tudtuk.

– Azt viszont még mindig tudjuk, hogy kikről írták – mondta.

És ez valószínűleg talán örök időkre így is marad.

Nagyjából ennyit érnek a kritikák, az arcunkba üvöltött vélemények és általában annál sokkal de sokkal többet az ember, akiről a kritikák szólnak. Akiket talán a saját koruk nem is ért meg, vagy elutasít, mert messze meghaladják a korszellemet, amelyben élnek. Nota bene ugyanez érvényes, csak ellenkező előjellel azokra, akiket egy adott kor magas piedesztálra emel, hogy aztán a történelem igazságszolgáltatása majd letaszítsa őt az Olimposzról, fedje őt a feledés sűrű homálya. Mondják, hogy a jó elnyeri jutalmát. Az a jó, ha igen. Csak néha már nem éri meg szegény, fűzhetjük hozzá szomorúan.

Ez jutott nekem eszembe a Medián január végi felméréséről. Kiderült ugyanis belőle, hogy a Fidesz veszített a népszerűségéből, de az ellenzék ebből még nem tudott sokat profitálni. A vezető kormánypártot jelenleg a szavazókorú népesség 38 százaléka támogatja. Októberben ez a mutató még 45, decemberben pedig 41 százalékon állt. Hogy ebből a 38%-ból mennyi a Fidesz és mennyi a KDNP azt nem tudhatjuk, az azonban biztos, hogy ez a szám meg sem közelíti azt a kétharmadot, amelyre a populista szélsőjobboldalai párt folyamatosan hivatkozik. Különösen érdekes ez, ha azt vesszük, hogy a választókorú népesség 30%-a nem hajlandó választ adni a pártpreferenciákat firtató kérdésekre. Ugyancsak nem hagyható figyelmen kívül a kormányoldal nyomasztó kommunikációs- és propaganda túlsúlya, tömegtájékoztatási túlhatalma. Főleg a vidéki térségek kerülnek ezáltal kiszolgáltatott helyzetbe a kormányzati propaganda számára.

Az is kiderült, hogy kik a népszerű és kevésbé népszerű figurái a magyar közéletnek. Elég mulatságos, hogy ezt az utóbbi listát az az Áder János vezeti, akit a köznyelv már csupán vulgáris és általam most nem is idézhető, de roppant szemléletes gúnynéven emleget, amelyből mellesleg az is kiderül, hogy bajszos. A második meg az a miniszterelnök, akiről már ország világ tudja, hogy O1G. Érdekes dolog ez a magyar néplélek. Nem mennék még sem végig a listán, aki akarja majd úgyis megnézi. Jó összefoglalót közöl erről a HVG tegnapi száma...

ITT OLVASHATÓ