MI A BAJ AZ INNOVÁCIÓS MINISZTÉRIUMMAL?

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: MIHÁLYI PÉTER
2019.02.15.

Nehéz szavakat találni annak érzékeltetéséhez, mekkora károkat okozott már eddig is (és még mekkorát fog okozni) az MTA kutatóintézeti hálózatának szétszedése, amit a 4. Orbán-kormány innovációs és technológiai minisztere magára vállalt. A magyarázatokat keresve nyilvánvaló, hogy nem pénzről, hanem a tudomány – és ezen belül a társadalomtudományok – autonómiájának megkurtításáról van szó, és az is világos, hogy ami a szemünk előtt zajlik, az annak a koncepciónak a következetes végrehajtása, amit Tellér Gyula kormánytanácsadó már 2009-ben és 2014-ben megfogalmazott: „az államgépezetet teljesen szét kell szedni, és újra össze kell rakni”. Ez az átalakítás már eddig is pusztító volt: megroggyantotta a III. Köztársaság alkotmányos rendjét, a települési önkormányzatok autonómiáját, a teljes köz- és felsőoktatást, az egészségügyet és a média függetlenségét is. A Collegium Budapest (2011) és a CEU (2018) után most a Magyar Tudományos Akadémia és annak intézeti hálózata került sorra.

Csakhogy van ennek a szemünk láttára kibontakozó intézményrombolásnak egy olyan ideológiai alátámasztása, ami mind a tudomány, mind a gazdaság, mind az élet más területein dolgozó és alkotó szakemberek jelentős része számára meggyőzően hangzik. Egyszerűen azért, mert évek, évtizedek óta szajkózott állításról van szó, amiről nem könnyű belátni, miért elhibázott. Ez pedig a következő: a magyar versenyképesség kulcsa a jobb innovációs teljesítmény. Könnyen lehet, hogy ezt az állítást még az MTA akadémikusainak többsége is szemrebbenés nélkül aláírná.

Ha valaki szó szerinti idézetet kíván találni, azt megleli a minisztérium honlapján, 2019. január 24-i dátummal. Mint ott olvasható, ezt a rövid tételmondatot – nyilvánvalóan ezredszer a közelmúltban – maga Palkovics László miniszter jelentette ki a Magyar Telekom és a T-Systems Magyarország, valamint két egyetem, a Szegedi Tudományegyetem és a Szent István Egyetem stratégiai együttműködésének aláírásakor. Amihez még hozzáfűzött két cirkalmasabb állítást: ezt a célt „a magyar innovációs ökoszisztéma” javításával, az oktatási intézmények és a vállalatok együttműködésével lehet megvalósítani; a magyar gazdaságpolitika alapvető célja, hogy a gazdasági növekedés egyre inkább elmozduljon „a nagyobb hozzáadott érték teremtése, az innovációorientált pálya” felé. Majd hozzátette: a kormány a hatékonyság fokozása, a gyakorlatban hasznosuló szabadalmak számának növelése érdekében versenyezteti meg a kutatóhelyeket a forrásokért. Az összehangolt erőfeszítések eredményei, ha azonnal nem is, de néhány éven belül mindenképpen megmutatkoznak a kutatás-fejlesztés és innováció mérhetően javuló teljesítményében.

Mi a baj ezzel a sokszor hallott gondolatmenettel? Az, hogy összekeveri az újonnan megszerzett tudást (azaz az innovációt) és az innováció hasznosulását. Csaba László akadémikus most megjelent könyvében (Válság–Gazdaság–Világ, Éghajlat Könyvkiadó, 2019) nagy nyomatékkal utal erre a hibára, és Kínát hozza fel példaként. Közismert, hogy a történelmi múlt századaiban szinte mindent a kínaiak találtak fel, a porcelántól a könyvnyomtatásig, ők jöttek rá arra, miképpen lehet robbanóanyagot csinálni, ők használtak először papírpénzt stb. Mégis ez a hatalmas ország a XIX. század közepére peremre szorult, szétesett állam volt csupán. Eközben pedig – az ismeretek társadalmi hasznosítása révén, amit az értékrend, a normák, a társadalmi közbeszéd alapozott meg – Nyugat-Európa lekörözte a „sikeresen innováló”, önmagát fallal körülvevő Mennyei Birodalmat...

ITT OLVASHATÓ

ÉLET ÉS IRODALOM LXIII. ÉVFOLYAM, 7. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (1. RÉSZ)

ÉLET ÉS IRODALOM LXIII. ÉVFOLYAM, 7. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (2. RÉSZ)