LEHET-E PÉTAINRE EMLÉKEZNI? - EMLÉKEZETPOLITIKAI ESETTANULMÁNY FRANCIAORSZÁGBÓL

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: SOÓS ESZTER PETRONELLA
2019.02.22.

Gyakran és sokak által hangoztatott közhely, hogy a magyar társadalom nem dolgozta fel a XX. századi nagy traumáit, nincs egységes történelmi tudata, aminek részben az az oka, hogy nem volt ideje és lehetősége elvégezni a munkát, hiszen trauma rakódott traumára, diktatúra diktatúrára. A diktatúrát 1945 után már elkerülő franciák talán kicsit jobban haladnak a múlt feldolgozásával, mint mi, magyarok. Ugyanakkor a francia út sem volt buktatóktól mentes. Ez az út ugyanis hasznos, de alapvetően hamis politikai mítoszokkal, heves vitákkal és elnöki gesztusokkal volt kikövezve. És e buktatók mentén jutottunk el oda, hogy 2018 novemberében Emmanuel Macron mintegy váratlanul belecsúszott a „Pétain-csapdába”. Olyan történelmi csapdába, amely még Nicolas Sarkozy elnöksége idején sem számított igazán annak. A sárga mellényes mozgalom kitörése és annak érdekessége miatt nem igazán volt idő és lehetőség e téma részletes átbeszélésére még a külpolitika iránt érdeklődők között sem. Pedig igen sokat tanulhatunk belőle.

Pétain, de Gaulle és a háborús mítosz

Messziről indul ez a vita, illetve Philippe Pétain megítélésének története. Azon marsallok közé tartozott, akik nagy tekintélyt szereztek az I. világháborúban, főként a verduni csata megnyerése után. Később ez a dicső múlt valamiféle tekintéllyel és történeti legitimitással is felruházta, amikor politikai pályára lépett.

1940-ben számos támogatója volt. Valójában csak kevesek nem akarták a tűzszünetet a német hadisikerek után, s bizony a francia állam, vagyis a Vichy-rezsim nagyon is törvényesen, parlamenti szavazással jött létre. Pétain a jogköreit nem magához ragadta, hanem formális felhatalmazás révén kapta. A formális jogi legitimitást nézve tehát ekkoriban Vichy volt a legitim Franciaország, nem pedig a de Gaulle-féle Szabad Franciaország. A de Gaulle-féle ellenállás kezdetben alig pár embert jelentett, ahogy a híres július 18-i felhívásról is elmondható, hogy a maga idejében kevesen hallották meg, inkább szimbolikus a jelentősége, mintsem érdemi. Volt tehát annak oka, hogy az Egyesült Államok és mások sokáig nem akarták Charles de Gaulle-t elfogadni mint a Francia Köztársaság hivatalos képviselőjét. A jogi-formális legitimitás egyértelműen Philippe Pétain és a vichyi Franciaország mellett állt. Charles de Gaulle számára csak a karizmatikus legitimáció lehetősége állt nyitva, s az, hogy új mítoszt teremtsen, amelyben ő képviseli a köztársaságot a tömeges és sikeres francia ellenállás élén.

A háború végére de Gaulle elérte, hogy a szövetségesek ne csak Franciaország legitim képviselőjének ismerjék el, hanem egyben hozzá kössék a jogi folytonosságot is, mondván, a köztársaság valójában nem szűnt meg, annak a lángját jogfolytonosan de Gaulle és a szabad franciák vitték tovább. Ez jogilag természetesen nem volt igaz, de ez a történet mégis ezerszer sikeresebb lett, mint például az olyan konkuráló narratívák, mint a „kard és a pajzs”, amely szerint Philippe Pétain otthon passzívan védekezett, míg Charles de Gaulle a harc által megteremtette a növekvő francia mozgásteret. Életben tartotta ugyanakkor ezeket az elképzeléseket valamennyire az, hogy de Gaulle nem akart Pétainből politikai mártírt csinálni, halálbüntetését életfogytiglanra változtatta, s még elnökként is elismerte az idős marsall verduni, tehát I. világháborús érdemeit. Egyébként Pétaint 1945-ben nem csak egyszerűen halálra ítélték: elvesztette polgári jogait s a hadseregben viselt rendfokozatát is. A marsall, akiről a 2018‑as politikai vita szólt, így már valójában nem is marsall...

ITT OLVASHATÓ

ÉLET ÉS IRODALOM LXIII. ÉVFOLYAM 8. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (1. RÉSZ)

ÉLET ÉS IRODALOM LXIII. ÉVFOLYAM 8. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (2. RÉSZ)