JÓREGGELT EURÓPA

JÓREGGELT EURÓPA BLOG
Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2019.02.12.

Mutatok valamit, ami két törékeny és illékony "anyagból" van, fényből és hangból, és szilárd meggyőződésem szerint mégis örök, mint egy épület, egy szobor, egy festmény, mint kőben a megkövesült csigaház. Amiért érdemes élni, ahová el lehet menekülni legalább kis időre ebből a hétköznapi förtelemből. 
Említettem többször, különféle társaságokban különféle okos emberekkel végigvitatkoztam az életemet arról, mi számít alkotásnak és miért nem lehet alkotás az előadás, a megjelenítés. Azaz miért nem lehet soha egyenértékű a színészi munka a drámaíró alkotásával (a színházi rendezőről nem is beszélve). És miért lehet a legtöbb esetben a filmrendező (azaz a képíró) alkotó, olykor még akkor is, ha nem szerzői filmről van szó. Ha nem bánják, ebben most nem mélyednék el, mint az élet csaknem minden területén, itt is legföljebb kérdéseim vannak és nem definícióim, kétségeim és nem állításaim - persze hogy mindenekelőtt az alkotást kellene meghatározni, tudomásom szerint még ez sem sikerült soha senkinek igazán megnyugtatóan.
A muzsikus más. Eszmélésnyi korom óta babonás rémülettel tekintek rájuk, valószínűleg nem véletlen, hogy elég sok hangszeren tudok valamennyire játszani, annyira izgatott mindig, hogy mit tudnak ők, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy semmilyen hangszeren nem játszom még elfogadhatóan sem (na jó, egyet kivéve, meg esetleg még három másikon úgy, hogy nem fáj hallgatni). A muzsikust én alkotónak tartom. Pedig ezzel magamnak mondok ellent, mert az alkotás a zeneszerzőé, de valahogyan mégis. Na jó, legjobb, ha most rögtön beismerem, nem tudom, miért. Nem azért, mert a zene valami misztikus dolog, aminek az írását is külön meg kell tanulni, mert különben nem jutunk hozzá - történetesen tudok partitúrát olvasni, hallom is, amit olvasok (félreértés ne essék, nem úgy, mint Beethoven vagy Mozart), ebben szerintem még nincs semmi különös. Talán inkább arról van szó, hogy egy zeneműnek nincs teste az előadó tevékenysége nélkül. Egy drámát el lehet olvasni és el lehet képzelni, egy szimfóniát nem. A karmester is csak akkor jeleníti élővé a zenekari művet, amikor odaáll a zenekar elé, és elkezdi előcsalni a hangokat a hangszerekből, amíg lejátssza zongorán a partitúrát, addig csak valami vékony, majdnem testetlen vázlatot kap. De így van ez egy szólószonáta esetében is, mindig, amíg a megalkotott művet a muzsikus újra nem alkotja.
Eleget bizonytalankodtam, lássuk, miért tettem. Ez itt az alanti felvételen egy világválogatott. Nem hiszem, hogy van még ehhez fogható. Készült egy film 1969-ben a Pisztráng-ötös előadására érkező muzsikusokról. Hogy mit lehet tudni a már akkor is nagy nevű zenészekről, a 21 éves Pinchas Zukermanról, a 24 éves Jacqueline du Préről és Itzhak Perlmanról, a 27 éves Daniel Barenboimról és a legidősebb, addig karmesterként már nagynevű, de bőgősként szinte ismeretlen 32 éves Zubin Mehtáról. Azt hiszem, annak is érdemes végignéznie, aki nem tud angolul, a játékosság, ahogyan ezek az ifjú emberek élnek néhány perccel az előadás előtt a színpad mögötti próbateremben, önmagában is érthető.
Hadd adjak azért a jobb megértéshez némi fogódzót. Mindjárt a film elején látható Zukerman, amint hangszerek, közelebbről hegedűk és brácsák között válogat. A hangszerek tulajdonosa, akivel megbeszéli a benyomásait Charles Beare, korunk egyik leghíresebb hegedű szakértője, számos hihetetlenül értékes hangszer tulajdonosa, a Beare-család legifjabb tagja. Európa másik legnevesebb hegedű szakértő családjának, a Reményi Mihály alapította készítő és restaurátor famíliának akkori tagját személyesen ismertem az ötvenes évek elején, egyszer egy Guadagnini-hegedűt vittünk hozzá a Majakovszkij (Király) utcai műhelybe, akkor mondta az ugyancsak Európa-hírű műkereskedő nagybátyámnak, hogy ilyen még a londoni Beare-éknek sincs, akiket persze ő személyesen ismert - fészbukul ez azt jelenti, hogy Beare-éket megjelölhetném ismerősnek. Zukerman különben azon kevesek közé tartozik, akik hegedűn és brácsán egyformán kiválóak - nem olyan természetes ám ez, a két hangszer között nagyobb a különbség, mint azt első pillantásra gondolnánk. Nem azért, mert a brácsa kottáját alt-kulcsban írják, a hegedűjét meg violinban, ezek olvasásának váltogatása valamire való zenésznek nem okozhat gondot, hanem a fogások hossza, a húrok vastagsága (az ujjnak nagyobb felületet kell lefognia, a vibrátó is szélesebb) és hangolása, a hegedűhöz mért kvint eltérés mind olyan különbség, amit a muzsikusok nem nagyon szeretnek - egy brácsás általában könnyebben vált hegedűre, mint fordítva.
A film 9 perc 50 másodpercénél hallhatnak valami - sajnos nagyon rövid - különlegeset: Perlman (a hegedűs) játssza hihetetlenül tökéletesen csellón Rimszkij Korszakov bravúrdarabját, az eredetileg zongorára és hegedűre írt Dongót, Zubin Mehta pedig a bőgőn lényegében improvizálva kíséri, ilyen szólamot a zeneszerző nem írt. Aztán 10:40-nél (még a hajók képe alatt) megszólal Perlman hegedűje, és egy ismert koncertslágert kezd játszani Stéphane Grappelli, az akkor már világhírű jazzhegedűs stílusában: Csajkovszkij Hegedűversenyének 3. tételét, a helyszínre váltó képen megjelenik Jacqueline du Pré, amint a csellóját pengeti, a hang egy igazi jazzbőgőt idéz, a lány arca meg tökéletes paródiája a koncentráló bőgősnek.
Aztán elkezdődik a Pisztráng-ötös, a zeneirodalom egyik legpikánsabb kamaradarabja, Schubert játékosságának bizonyítéka és a kritikusok által folyton emlegetett komorságának cáfolata, humorának és iróniájának magával ragadó megjelenése. Csak egy apróságot ajánlok még a figyelmükbe, ami talán nem általánosan ismert: a 3. (Scherzo) tétel lezárását figyeljék, hogyan idézi (majd' azt mondtam, karikírozza) Beethoven 7. szimfóniájának (ugyancsak A-dúr) scherzóját.
Nézzék, hallgassák.

ITT NÉZHETŐ MEG, ITT OLVASHATÓ