Szerző: GYARMATI ANDREA
2019.02.16.
Megyek boldogan, hogyne mennék, készülök ajándékokkal és kellő izgalommal a nagy napra.
– Ne autóval gyere, havasak az utak, nem biztonságos – így a fiam, aki pontosan tudja, hogy városban imádok vezetni, de az országút nagy mumusom. – Kinéztem neked egy Intercityt, azzal indulj.
– Rendben – mondom annak ellenére, hogy idejét nem tudom, utoljára mikor ültem vonaton.
Nem vagyok bevállalós fajta, de mivel folyton azt olvasom mindenféle okosságokat megosztó könyvekben, hogy merj újat csinálni, sose volt dolgokat kipróbálni, úgy érzem, itt a remek lehetőség az én kis kalandomra.
Egyébként is a vasút családi hagyomány mifelénk. Legalábbis annyiban, hogy az édesanyám a BVSC-ben úszott, a vasutasklubnak nyert olimpiát, aztán én is évekig ebben az egyesületben sportoltam (majd jött a nagy szerelem, a Fradi, de az már egy másik történet). Apunak is volt kapcsolata a BVSC-vel: edzői pályafutása végén boldog időket töltött a Szőnyi úti uszodában, amit annak idején mások mellett épp édesanyám sikereit segíteni építettek. Apu kezdetben évekig húzta Anyut, hogy „aki nem olyan hülye, hogy fordítva üljön a lóra, abból már jó vasutas lesz”, amit aztán rendesen visszakapott, amikor ő szerződött a klubhoz.
Sőt, a fiam, Móci is volt a BVSC játékosa, így aztán a minap minden családi indíttatás adva volt, hogy magamban Hajrá, Vasutas! kiáltásban törjek ki.
Ma is megvan valahol a könyvecske, a szabadjegyem, amit annak idején kaptunk a klubtól, vonatoztam is rengeteget versenyekre, de mindig a csapattal, sose egyedül. És tényleg sose!
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.