Szerző: Határátkelő
2019.02.20.
A „cselédség” nyilván elsősorban történelmi okokból merül fel, hiszen például a két világháború közti Magyarországon a háztartási alkalmazott („házicseléd”) sok szempontból ugyanúgy a család részeként működött, mint ma a házi ápoló.
Különbségből persze akad jó pár, például az, hogy míg az előbbiek egy fedél alatt éltek a családdal, az utóbbiak között ez már nem feltétlenül van így, legalábbis választhatnak a lehetőségek közül.
Az alábbiakban két olyan ember története következik, akik mindketten voltak házi idősápolók külföldön, ami külön érdekes, hogy ketten kétféleképpen élték meg az általuk elvégzett munkát.
Németh Krisztina házi idősgondozásról szóló nagyszerű tanulmányában (itt olvasható el teljes egészében a 94. oldaltól) több történetet is ismertet. Egyikük, a 60 éves Ágnes több, az egészségügyben töltött évtized után, már nyugdíjasként kezdett külföldre járni (nem egyszer bejelentés nélkül) házi ápolónak Ausztriába és Németországba (nem sokkal a beszélgetések előtt hagyott fel vele).
Másik főhősünk, a negyvenes éveiben járó Ditta is pénzért vállalt házi ápolást, de annyira megszerette, hogy végül ez vált a hivatásává. A külföldi munkából hazatérve falujában most is az idősek otthonában dolgozik. Ő kifejezetten visszautasította, hogy az általa végzett munka cselédség lett volna.
„Itt ez a marha, majd ellátja”
Ágnes tehát már nyugdíjas volt, amikor nekivágott a külföldi munkának. Az interjúban azt mondta, szerinte a munkát, amire a két ország közötti gazdasági különbség miatt rákényszerült, az adott ország lakói lenézik, és nem is végeznék el, annyi pénzért biztosan nem, amennyit ő kapott.
Akadtak nehéz pillanatok, dolgozott például olyan családnál, ahol a pincehelyiségben jutott neki hely. Márpedig ez (és a megfelelő személyes tér hiánya) jócskán érzékelteti a társadalmi alá-fölérendeltséget.
„Na, azt is megfogadtam, hogy olyan helyre, ahol az egész család ott van, ott vannak az öregek, ott van az egyik gyerek az egyik emeleten, aztán a másik, én meg lemegyek a kellerbe, a pincébe, egy… egy olyan szar matracon – én nem vagyok egy nagyigényű, de akkor…, ahová bejárnak, még azt is megkérdezték, hogy éjszaka mér’ égett a villany a fürdőben” – mesélte a tanulmány szerzőjének.
Ágnes akkor érezte leginkább a cselédlétet, amikor egy németországi gazdálkodó családnál nem csak a gondozást, de egyéb feladatokat is elvártak tőle. Nehezítette a helyzetet, hogy kis településről volt szó, meglehetősen el volt zárva mindentől és így függő helyzetbe került.
Neki az a megoldás felelt meg a legjobban, amikor csak a segítségre szoruló időssel élt egy házban, annak társa pedig csak látogatóba érkezett, akár rendszeresen is, de nem szólt be a háztartása vezetésébe.
Ezen a helyen például szabad kezet kapott a heti kosztpénz beosztásában és általában a háztartás vezetésében is, így értelemszerűen azt is ette, amit főzött a páciensnek.
(Érdemes itt egy zárójeles pillanatra megállni, ugyanis a tanulmányban is szerepel, mennyire fontos és szimbolikus határvonalat jelent egy ilyen kapcsolatban az, hogy az ápoló és a befogadó család közösen étkezik-e, lévén az az egyenrangúság kifejeződése.)
Egy idő után jó esetben kialakul egyfajta közelebbi viszony az ápoló és az idős ember között, Ágnes is a legtöbbször keresztnevükön emlegette őket, azt a férfit pedig, akit viszonylag hosszú ideig ápolt, „az én öregemnek” hívta.
Az ápolói munka (csakúgy, mint az au pairség) egyik lehetséges feszültségforrása az, ha a család többet vár el a megállapodottnál, ráadásul úgy gondolja, hogy nem is kell érte pluszban fizetnie.
„Ők úgy gondolják, hogy nekik szükségük van, hogy valaki lemossa azt az üvegházat, meg ott pikírozzon, ami nem az én feladatom, akkor adjon rá [plusz pénzt]. Úgy vannak vele, hogy nem kell pénzt fizetni babysitterre, itt ez a marha, majd ez ellátja, hát izé, hát cselédkedni megy ki az ember” – mesélte Ágnes.
„Gyakorlatilag ők semmit nem fizetnek. És egyszer kértem meg, hoznának nekem gyümölcsöt a boltból. Egyszer hoztak, másodjára megkértem, nem hoztak. Nem hoztak. Nem hoztak. Pedig oda is vittem a pénzt. Nem, nem megyek ki úgy, hogy külföldön ne legyen pénz, mindenkinek ajánlom, hogy annyi, mint az útiköltség legyen nála, kaja, meg tudjon hazajönni” – emlegette fel az egyik megalázó pillanatot.
Ágnes szerint tehát akkor lesz cseléd valaki, ha egyrészt olyan munkát végez, amiért nem fizetik meg (vagy legalább nem kap érte valamilyen megbecsülést), illetve ami nem szerepel a munkaköri leírásában; másrészt az által mesélthez hasonló, megalázó helyzetek is erősíthetik ezt az érzést.
A határvonal persze rendkívül vékony ilyen esetekben, és nagyon sokszor nem elsősorban pénzkérdés (gondolom én), de kétségtelen, hogy így lehet a legegyszerűbben megfogni a lényegét.
Akkor nem vagy cseléd, ha azt a munkát végzed, amit előre rögzített feltételekkel és elvárásokkal, előre megbeszélt pénzért vállaltál. A helyzetet nehezíti, hogy ha a családnál lakik az ember, akkor gyakorlatilag csak a távozással lehet kifejezni az ellenállást.
Legalább ilyen fontos kérdés a szakmaiság. Mivel Ágnes mögött több évtizedes egészségügyi gyakorlat állt, konfliktushelyzetet jelentett, amikor az idősek hozzátartozói elkezdték utasítgatni olyan dolgokra is, melyek ellentmondtak a szaktudásának.
Ágnes ilyenkor minden esetben a szakmát helyezte előtérbe, több esetben is a család kifejezett kívánsága ellenére cselekedve. Mint a tanulmány szerzője megjegyzi, Ágnes szemében az a cseléd, aki „teljesen dilettáns” az ápolói feladatokhoz, így minden helyzetben feltétel nélkül és automatikusan a család elvárásai szerint cselekszik, ily módon fel sem merülnek benne a szakmai és laikus elvárások közötti ellentétek.
Ágnes ma már Magyarországon dolgozik, napi 1-2 órás ápolásokat vállal, de azt mondta, ha lehetősége lenne rá, pár évre még visszamenne külföldre dolgozni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.