Szerző: Rezeda
2019.02.16.
Föltárult aztán az ajtó, és egy félig eszméletlen, vérző fejű embert vonszoltak ki a szobából. Fekete cipője orra csíkot húzott a járólapra veres vércseppekkel fűszerezve. A folyosó végén kinyitották az utcára nyíló ajtót, a két fogdmeg pedig, aki eddig húzgálta az ernyedt testet, meglóbálta azt, és kihajította, csak úgy puffant. Az egyik öltönyös elborzadva súgta oda a másiknak, hogy alig is hallatszott.
– A holland nagykövet volt az. – és néztek egymásra, mi van itt, mi történik, hová kerültek.
Közben takarítónő érkezett vödrével csörömpölve, sikálta a fekete csíkot és a vércseppeket, csinos otthonkája kurta volt, kilátszott a térde kalácsa, s ahogy ránézett az öltönyösökre, merészen kigombolta azt az otthonkát ott felül. Hívogatóan riszálta a farát, úgy sikált, de ezeket nem érdekelte egyáltalán, csak azzal törődtek már, mi vár rájuk az ajtó mögött, milyenféle borzalmak.
– Magának mi a bűne? – súgta oda félve az egyik nagyon finom öltönyös a mellette ülőnek, akinek pipafüst és csokiszaga volt.
– Írt valamit a Twiterre az egyik miniszterem. – súgta vissza ez – Hogy nem tetszik neki, ami itt folyik.
– Az enyém pedig interjút adott hasonló tárgyban a New York Times-nak. – idáig jutott a sugdolózásban a finom öltönyös, amikor a takarítónő nagy csörömpölve elvonult, az ajtó mögül pedig éles kiáltás hallatszott.
– Következő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.