Szerző: Határátkelő
2019.02.09.
„Elhagytam az otthonom. Magam mögött hagytam a kultúrát, ami arra nevelt, hogy az a legjobb a világon és elköltöztem külföldre. Keményen dolgozva próbálok új otthonra lelni egy idegen földön, befogadva annak különös kultúráját.
Minél inkább sikerül beilleszkednem, annál büszkébb vagyok, mert szeretek Írországban élni. A világon mindenki szeretne az őt körülvevő közösség részévé válni.
Minél jobban szeretnék beilleszkedni, annál inkább szeretném ledobni magamról az engem megkülönböztető manírokat, az akcentust – és a dolog működik: egyre inkább sikerül a közösség részévé válnom, ami boldoggá tesz. Igazán boldoggá.
De kulturális értelemben egyszer minden határátkelő elér egy útkereszteződéshez. Muszáj teljesen elköteleződnöd. Magad mögött hagyni a kiejtést, a kávékészítési módod és a többit – vagy hátat fordítani az egésznek és hazaköltözni.
Aztán rájössz arra is, hogy voltaképpen szerettél kicsit kitűnni a tömegből. Van abban valami élvezet, ha az ember újdonságnak számít. Például mindig van mivel beszélgetést kezdeményezni (nálunk nincs ez vagy az).
Fa levelek nélkül
És hát hiányzik a kultúrád. Azok a dolgok, amiket a határátkelés folyamatában elhagytál. Hirtelen úgy érzed magad mint egy hatalmas fa, amely elveszítette a leveleit.
Az első reakciód a pánik. Megpróbálod összegyűjteni a lehullott leveleket, a hazai emlékeket, az öledbe húzni, mielőtt elfújja őket a szél, legyenek azok megszokások, tájak, ételek…
Aztán lelassítasz. Észhez térsz. Egy csomó nedves és dohos levéllel a kezeid között azon tűnődsz, mit is művelsz voltaképpen. Hiszen most már itt élsz. Ez az otthonod.
Aztán ismét a fára nézel, ezúttal kissé alaposabban. Persze, lehullottak a levelei, de rengeteg emlék van belekarcolva a törzsébe és az ágaiba, amiket már az új otthonodban szereztél.
A te és a partnered neve; az ág, amiből hinta lett; a másik, amiről a fiad leesett, majd egy teljes napig sírt és csak te tudtad megvigasztalni, megnevettetni, majd addig bátorítani, amíg vissza nem mászott és ezúttal már nem esett le, nem félt és te még soha nem voltál olyan büszke az életedben. Mind ott van ezen a fán.
Szóval lassan és kissé zavarodottan hazasétálsz, kezedben egy csomó levéllel, amiket leszórsz a konyhaasztalra. A társad bejön és már éppen veszekedni kezdene veled, amikor meglát, a válladra teszi a kezét és te érzed, hogy pontosan tudja, min mész keresztül.
Így aztán fogod és az otthoni emlékeid beragasztgatod egy albumba, ami egy nap majd a gyermekedé lesz, vagy esetleg hazaküldesz otthonmaradt szüleidnek, hogy kicsit megvigasztalja őket.
A körülmények nem érdekesek, lehetsz (hozzám hasonlóan) Európába költözött amerikai vagy fordítva. Talán csak másik államba vagy városba költöztél, Európán belül másik országba...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.