TGM: KIFELÉ, MONDTA A VÁR

MÉRCE
Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2019.01.14.

Mivel immár mind a miniszterelnök, mind az államelnök a királyi Várban székel, s ott lesznek a legfontosabb minisztériumok (a pénzügy és a belügy) is, nyugodtan lehet, akárcsak a Horthy-korszakban, „a Várral” azonosítani a végrehajtó hatalmat, mint a Downing Street 10-zel vagy a Fehér Házzal, bár a Westminster és a Kapitólium erősebb intézményeknek ad otthont, mint a kizsigerelt és diszfunkcionális Magyar Országgyűlés székhelye, a fontoskodó és nevetséges Országház. (Az épületet átadásakor össznemzeti hahota fogadta, azóta ímmel-ámmal hozzászokott a közönség, sőt: egyszer saját fülemmel hallottam, hogy valaki egyenesen „szép”-nek nevezte, ami eléggé hihetetlen. De a mintául szolgáló Westminster se valami hajde.)Legutóbbi (császári és) királyi dinasztiánkat meg bécsi udvarát is „a Burg”-nak volt szokás nevezni.

Szóval a köztársasági mivoltától alkotmányosan megfosztott, egyre monarchikusabb (de azért továbbra se előkelő) államunk a „király nélküli királyság” Horthy-kori arculatához kezd hasonulni, hazánkat a Szentszéknél nagykövetként dr. Habsburg-Lotharingiai Eduárd főherceg képviseli, Orbán miniszterelnök korábbi helyettese Habsburg-Lotharingiai Mihály főherceggel és gróf Károlyi Lászlóval szokott vadászni, de a rezsim nem arisztokratikus, hanem határozottan kispolgári és protestáns jellegű. (Horthy sose követte volna el azt az ízléstelenséget, hogy református létére sarutlan karmelita szerzetessel szenteltesse föl a súlyos állami milliárdokból megteremtett dolgozószobáját volt kolostorépületben. Ez egyszerre sértés a református és a katolikus egyháznak, föltéve, hogy még adnak a hagyományaikra.)

Szóval „a Vár” úgy döntött korábban, amikor még nem a Várban szokott volt döntéseket hozni, hogy a köztársasági vagy Kossuth-címertől már megfosztott, saját parlamentjétől megalázott köztársaságot kihúzza az alkotmányból, majd a köztársaság két jelképes vezetőjének – gróf Károlyi Mihálynak és Nagy Imrének – a szobrát eltüntette az Országház környékéről. (Varga Imre Károlyi-szobra még profi munka volt, bár az álépítészeti elemek szoborba foglalása problematikus, ugyanezt a módszert követte a Nagy Imre-emlékmű is, amelyért művészi szemszögből nem nagy kár; amúgy ugyanehhöz a kérdéses műfajhoz tartozik Radnóti Miklós bűnrossz szobra is az Újlipótvárosban; a városon egyébként kitört a szörnyű ún. zsánerszobrok – a pocakos rendőr, a Blikket kínáló rikkancs, a kis királylány, Columbo hadnagy, a Gábriel arkangyalra sasmadár képében lesújtó Keitel vezértábornagy, a váratlanul dúskeblű Sziszi csasziné parapléval stb. – bronzhimlőjének kiütése, és a múlt képzőművészeti rémtetteit – 2 db. miniszterelnököt [egyiket lóháton] + 1 db. méla Kossuthot hű és méla jobbágyai [!] körében – is visszahurcolták a parlament pszeudogót épületszörnyetege elé. Megjegyezzük: Segesdy egykori brutalista Marx-Engels szobra se nyerte el a műértők és a közönség tetszését, enyhén szólva. Utoljára a korai barokk idején volt itt államnak és egyháznak valamicske ízlése. Azóta egyetlen valamirevaló középületet se rittyentettek Pest-Budára.)

Az egész Horthy-éra stilárisan hamis volt: a kor vezető konzervatív ideológusa, Szekfű Gyula neobarokknak nevezte; s most a ferde utánzatot akarják utánozni hozzá nem értő férfiak. Magát keresztyénnek, sőt: kereszténynek negélyező államrendszer nem szekularizál: kolostorból kormányhivatal, ez szimbolikusan elhibázott; Zoboki restaurációs (a szó mindkét értelmében restaurációs) műve jelentéktelen, bár jobbára csinos.

A köztársaságon végrehajtott jelképes gyilkosságot (koronás címert, szoboráthelyezéseket, a Magyar Köztársaság átkeresztelését, ’18 és ’56 megrágalmazását, Ady, sőt: Petőfi [!] elleni, államilag támogatott mocskolódási kampányokat stb.) követi az intellektuális-kulturális-tudományos – hogy is nevezzük? – népirtás. Az egyetemi autonómia ismeretes megkurtítása (az immár megszokott lejárató, hazug hatósági médiakampánnyal körítve), a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeti hálózatának folyamatban lévő szétrombolása – együtt a régebbi mainstream magyarországi sajtó (plusz rádió és televízió) megszüntetésével, a vidéki és „külhoni magyar” (vagy ahogy az írástudatlanok nevezik: „a kinti”) médiák szélsőjobboldali-fideszállami elfoglalásával és/vagy cenzúrázásával, a magyar irodalom és művészet mint olyanelleni őrjöngő, barbár támadásokkal a hivatalos kormánysajtóban, és bontakozó tervekkel a könyvkiadás és „az irodalmi élet” megregulázására, és í. t. a végtelenségig – mutatja azt, hogy a mai rendszer nem konzervatív, hanem reakciós...

ITT OLVASHATÓ