MOST DAGONYÁZÁS FOLYIK - FELCSÚTI PÉTER: A SZTENDERD KÖZGAZDASÁGI ÉS POLITIKAI ELMÉLETEK KUDARCOT VALLOTTAK

168 ÓRA ONLINE
Szerző: ÓNODY-MOLNÁR DÓRA
2019.01.14.

A kapitalizmus súlyos válságba került, számos ponton változtatásra szorul – mondja a 168 Órának Felcsuti Péter közgazdász. A helyzet annyiban hasonlatos az 1929–1933-as világválsághoz, hogy akkor a kapitalizmus alternatívájának a fasizmus és a kommunizmus mutatkozott, ma pedig a populizmus. Felcsuti Péter szerint a legfontosabb feladat a társadalmi egyenlőtlenségek bebetonozódásának a megakadályozása. A közgazdász lefordította A kapitalizmus újratervezése című kötetet, amelyben neves nyugati közgazdászok azt mérlegelik, hol kell beavatkozni a rendszerbe, például miként alakítható át a növekedés szerkezete.

– Sokan és sokféleképp magyarázzák, mi az oka a fejlett világban a populizmus térnyerésének. Népszerű tézis a kapitalizmus válsága. Meglehet, de a 2008-as összeomlásból már kilábalt az országok zöme. És most, amikor a populizmus épp szárba szökkenne Európában, jól mennek a dolgok, csökken a munkanélküliség, bővülnek a gazdaságok. Nem inkább identitáspolitikai válságról van szó?

– Tíz éve robbant ki a 2008-as válság. Ez, mint a nagy válságok általában, pénzügyiként indult, majd átalakult gazdasági válsággá. A közvetlen pénzügyi fenyegetettség gyorsan elmúlt, de a gazdasági válság elhúzódó recessziót, magas munkanélküliséget, alacsony beruházási tevékenységet hozott. A gazdasági válság menet közben széles értelemben vett társadalmi válsággá alakult át. A fejlett országok a közvetlen gazdasági válságon túljutottak, bár a beruházások szintje továbbra is alacsony, a társadalmi válság azonban, vagyis az, hogy az emberek mennyire fogadják el azt a formációt, amiben élnek, egyáltalában, mennyire képesek együtt, egymást elfogadva élni, velünk maradt. Ahogy a kínzó kérdések is: mennyire bíznak az emberek abban, hogy e társadalmi formáció alkalmas az életük jobbra fordítására, mennyire biztonságos, igazságos és jó? Ezek élő kérdések, s e tekintetben 2008 óta semmilyen előrelépés nem történt, sőt a társadalmi kiúttalanság érzése a nagy társadalmi csoportokban még föl is erősödött. Ezek a csoportok vesztesnek érzik magukat. Elbizonytalanodtak, csalódtak, mert azt, amit liberális kapitalizmusnak nevezünk, nem tartják igazságosnak, sem képesnek arra, hogy az általuk jogosnak tartott igényeket kielégítsék. Egy fél évszázada most élünk át újra egy olyan időszakot, amikor nagyon sok ember egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy a gyermekei jobban fognak élni, mint ő, márpedig ez a fejlődés alapvető mutatója. A fő okot az egyenlőtlenségek növekedésében érdemes keresni. Mert igen, valóban csökkent a munkanélküliség, de az nem mindegy, milyen állásokat kapnak az emberek. Egy korábban viszonylag jól kereső detroiti autómunkást, aki most esetleg a McDonald’s eladója, és jóval kevesebbet visz haza, nehéz lenne azzal vigasztalni, hogy csökkent a munkanélküliség, és örüljön, mert van állása. Érdemes észrevenni azt is, hogy nemcsak a pénzről beszélünk, hanem az önbecsülésről, az önértékelésről is. A foglalkoztatási számok nem beszélnek a foglalkoztatás szerkezetének változásáról. Lehet azt mondani, hogy van munkahely, csak azt nem teszik hozzá, hogy nem feltétlenül nyolcórás, nem feltétlenül állandó, hanem esetleg csak ideiglenes, részmunkaidős, határozott idejű állásokról beszélhetünk, amelyeket bármikor és következmény nélkül fel lehet mondani. Ezért az is tény, hogy az ilyen állásokban nagyobb fokú a kiszolgáltatottság, mint a „normális” munkahelyen. Vagyis az átfogó mutatók, amilyenek a munkanélküliségi adatok is, keveset mondanak arról, hogy konkrétan hogyan változnak a munka- és életkörülmények, így nem igazán alkalmasak arra, hogy kijelentsük, a válságnak vége van. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a válságnak nem akkor van vége, amikor a makrogazdasági adatok javulnak, hanem akkor, amikor az emberek többsége úgy gondolja, hogy a dolgok jó irányba változnak...

ITT OLVASHATÓ