MENNYIBE KERÜL VALÓJÁBAN A MAGÁNEGÉSZSÉGÜGY?

PÉNZ BESZÉL BLOG
Szerző: KOHANECZ MARGÓ
2019.01.18.

Ahhoz képest, hogy Magyarországon elviekben teljes körű társadalombiztosítási rendszer működik, nagyon sokat költünk a járulékokon felül is saját pénzünkből az egészségünkre. A kiadások egyharmadát magánforrásból költjük el, a beteg által közvetlenül teljesített kiadások pedig szintén jelentős 29 százalékot tesznek ki a hazai egészségügyben. Mindkét érték magasnak mondható, a magánforrás aránya az EU-ban 23 százalék, a közvetlenül a beteg általi kifizetéseké pedig 15 százalék.

A jelenség hátterében az áll, hogy Magyarországon a magán és az állami ellátás nem kiegészíti egymást, hanem egymás alternatívái. Így a rendszer nagymértékben hagyatkozik a beteg által teljesített kifizetésekre. Ennek következtében sérül az egészségügyi esélyegyenlőség elve: a tehetősebbek hálapénzt fizetnek vagy magánba mennek, a szegények pedig lassan kiszorulnak az ellátásból.

Versenytárs vagy felmentő sereg?

A két rendszer párhuzamos létezése versengésként és együttműködésként is leírható. Az előbbi megközelítés azt hangsúlyozza, hogy a magánegészségügy erőforrásokat szív el az államitól, elszívja a munkaerőt, kisajátítja magának a megtérülő beavatkozásokat, és otthagyja a veszteséges kezeléseket. A másik narratíva szerint a magánegészségügy valójában tehermentesíti az államit, ahol magasak a várakozási idők és elégtelenek a kapacitások, tehát rá is szorul erre. Mindkettő mellett lehet érvelni és mindkettő cáfolható is.

A magánegészségügy kétségtelen vonzereje, hogy gyorsabb kezelést, több figyelmet, tájékoztatást, jobb bánásmódot ígér, és mindezt egy előre megállapított összegért teszi. A hálapénz esetében a motivációk zavarosabbak: a jó ellátás, a korrekt tájékoztatás és a soron kívüliség itt is szerepet játszik, de a kényelmi szempontok és a jobb ellátás sokszor nem érvényesíthetőek. A legfontosabb döntési szempont a betegek szemében valószínűleg a gyors hozzáférés, hiszen a magán szolgáltatásokat igénybe vevő páciensek jelentős része a munkaerőpiacon aktív, tipikusan A-B státuszú, 45 év alatti dolgozó.

Azonban a hátrányok is jól láthatóak. A rendszer szolidaritási szintje alacsony, mert a hozzáférés nagymértékben függ a fizetőképességtől. Ráadásul háttérbe szorul az „egészség nyereség”, mint a terápiák kiválasztásának legfontosabb szempontja, ennek szerepét a magánszférában átveheti a profitabilitás. Gyakori jelenség a „lefölözés”, vagyis a veszteséges tevékenységek átirányítása az állami szférába, valamint a dupla fizetés, vagyis az, hogy a beteg olyan ellátást vesz igénybe, ami az állami rendszerben is hozzáférhető lenne, így praktikusan kétszer fizet az ellátásért. A hátrányok közül pedig talán a legszembetűnőbb, hogy az orvosok több helyen dolgoznak, túlterheltek, fáradtak, emocionális képességeik csökkennek...

ITT OLVASHATÓ