Szerző: Határátkelő
2019.01.14.
„Sokat gondolkodtam, hogy megosszam-e ezt a történetet, végül úgy döntöttem néhány sort mindenképpen megér. Nem csak amiatt, ami velünk történt, hanem a magyarság igenis létező becsülete érdekében!
Az élet úgy hozta, hogy öt hosszú esztendeje nem jártam a szülőhazámban. Ezt a folyamatot sikerült megszakítanunk azzal a szerencsés fordulattal, hogy az új munkahelyem szabadságot biztosított az ünnepekre.
Fogtuk hát magunkat, a gyerekeket, no meg a kutyát és felkerekedtünk, hogy meglátogassuk a rég nem látott családtagokat, rokonokat. Rogyásig pakoltuk az öreg Citroen-t és elindultunk Budapest felé.
Épp Győr magasságában jártunk a szakadó esőben, mikor bekövetkezett minden autós rémálma. A kocsi minden átmenet és figyelmeztetés nélkül leállt! Csupán annyi lendületünk maradt, hogy lehúzódjunk a leállósávba. Onnantól se kép, se hang.
A gyerekek sírtak, a kutya sikított, Dórim riadtan pillázott, én pedig tanácstalanul bámultam magam elé. Persze kiszálltam, körbejártam, benéztem a motortérbe, de tudtam, hogy minden próbálkozás esélytelen.
Körülbelül tíz perce állhatunk az út szélén, mikor szinte a semmiből elénk húzódott egy üres autómentő. A sofőr, egy nagydarab fickó, kabátját a feje fölé tartva közeledett, majd az osztrák rendszám láttán kissé elbizonytalanodva szólalt meg magyarul. „Szia! Segíthetek esetleg?”
Miután elmeséltem neki a történetünket és megpróbáltunk néhány egyszerű dolgot az autó újraindítása érdekében, ismét arra a következtetésre jutottunk, hogy a kocsi bizony végképp feladta a harcot.
Ekkor felajánlotta, hogy levisz bennünket az autópályáról, mert félő volt, hogy valaki belénk rohan. Közben egy rendőrautó is mögénk állt és a benne ülő két rendőrhölgy is felajánlotta a segítségét. Nem kötekedtek, nem igazoltattak, nem szondáztattak, csupán segíteni szerettek volna!
Miután meghallották, hogy az autómentő elszállít bennünket kellemes ünnepeket kívántak, elköszöntek, majd folytatták a járőrözést.
Csaba, a mentőjármű sofőrje közben felhívta a főnökét, akitől engedélyt kért arra, hogy egészen Budapestig szállíthasson bennünket, mondván kisgyerekek is ülnek a lerobbant kocsiban.
Végül mindannyian beültünk az ő autójába és legközelebb már csak édesanyám háza előtt álltunk meg. Ez nyilván pénzbe került, de még most sem tudom mi lett volna velünk, ha nem áll meg segíteni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.