HOGYAN DÖNTHETŐ MEG AZ ORBÁNI HIBRID REZSIM?

24.HU
Szerző: BÖCSKEI BALÁZS, HAJDU NÓRA
2019.01.17.

...Kanishka Jayasuriya és Garry Rodan a Democratizationben megjelent tanulmányukban arra hívták fel a figyelmet, hogy amikor a kutatók a hibrid rezsimeket összehasonlítják a liberális demokráciákkal, mindig az intézmények diszfunkcionalitását emelik ki, pedig ezen rendszerek létrejötte egy mélyebb konfliktust mutat fel a posztautoriter rezsimek politikai rendszeréről. S valóban, a 2000-es évek óta társadalomtudósok növekvő tábora érvel amellett, hogy a hibrid rezsimek nem a kvázi demokratikus intézményeik ellenére, hanem részben ezen intézmények „segítségével” szerzik meg a vágyott biztonságos hatalmat. Marina Ottaway is többek között arról ír, hogy a hibrid rendszerek legtöbb esetben gondosan felépített és fenntartott rezsimek, amelyek nem tekinthetők átmenetinek, hanem stabilitást mutatnak akár hosszútávon is. Nikolay Petrov, Maria Lipman és Henry E. Hale azt mutatják be a Post-Soviet Affairsben megjelent tanulmányukban, hogy a választások valójában mindig dilemma elé állítják a hibrid rezsimek vezetőit, hiszen a voksolás eredménye egyaránt veszélyeztetheti a hatalmukat, ugyanakkor egy nagyarányú győzelem pótlólagos legitimációt is adhat a kormányzásnak. Viszont a rendszer tovább radikalizálódása azt is jelentheti, hogy a szabad és hiteles információforrások lecsökkenése, a nyitott érdekképviselet nélkül a közpolitika-alkotás puszta találgatássá válhat, ez pedig megnyithatja az utat egy általános elégedetlenség előtt. Levitsky és Way kutatásai szerint a kompetitív autoriter rendszerek tulajdonképpen nem mutatnak igazi stabilitást, hiszen az általuk vizsgált országok legtöbbje mára vagy már demokratizálódott, vagy tisztán autoriter rendszerré vált – csak kevés hibrid rezsim őrizte meg e sajátos működési modellt.

Christopher Carothers ezt a gondolatot folytatva arra jutott a Journal of Democracy októberben megjelenő számában megjelent tanulmányában, hogy közép- és hosszútávon a kompetitív autoriter rendszerek stabilitása gyakran erodálódik, mert politikai értelemben relatív nyitottak, és szemben az autoriter rendszerekkel, verseny van bennük. Carothers négy pontot vet fel, amelyek eljövetele esélyt adhat a hibrid rezsimek bukására.

1. A kompetitív autoriter rendszerben jogi értelemben megvan a lehetősége az ellenzéknek arra, hogy elinduljon a választásokon, ehhez társadalmi támogatottságot szerezzen és így kihívójává válhasson a hatalomnak. A sokat emlegetett pálya persze továbbra is lejt a hatalom felé, de az elvi lehetőség adott. Az ellenzék választhatja azt a stratégiát is, hogy kis lépésekkel haladva először az önkormányzati választásokat célozza meg. Ez persze nemcsak a régen áhított győzelmeket hozhatja el, hanem a segítségükkel kormányzóképességet mutathat az ellenzék. Ezt a receptet alkalmazta az 1990-es évek végén a mexikói ellenzék. A hibrid rezsimek relatív nyitottsága lehetővé teszi bizonyos helyzetekben a politikai közhangulat olyan gyors átalakulását, hogy a hatalmon lévők már átkeretezni sem tudják időben azt. Ezt figyelhettük meg tavaly Örményországban is.

2. Az általunk tárgyalt rendszerek működtetői dönthetnek és jónéhányszor döntenek is amellett, hogy manipulálják a választásokat. Ez azonban idézhet elő olyan elkeseredettséget a társadalomban, amely akár rezsimdöntő tömegmozgalommá is válhat. Az általános várakozások ilyen értelmű megerőszakolása katalizátora lehet nagyszabású tüntetéseknek, amelyek mögül más, évekre visszanyúló sérelem is előtörhet. A választások körüli „matatás” sokszor nagyobb felháborodást vált ki a közvéleményből, mint ha egyáltalán nem lenne voksolás. Ez történt Ukrajnában 2004-ben, és így láthattuk a televízión keresztül élőben az úgynevezett narancsos forradalom kitörését Kijevben.

3. A választási eredményeknek lehet az is a következményük, hogy bár az ellenzék nem tud győzni a voksoláson, de már az ellenzék relatív pozíciószerzése is felbőszíti a hatalmon lévőket. Ebben az esetben a rezsim irányítói dönthetnek úgy, hogy a további pozícióvesztést megelőzendő tisztán autoriter rendszert vezetnek be, már mindent semlegesítő mázként sincs szükségük a demokráciára, az üres vázra sem. Az 1970-es években Dél-Koreában ezt a lehetőséget választotta a korábban katonai puccsal hatalomra kerülő katonai vezetés.

4. A kompetitív autoriter rendszerek gyengesége, hogy demokráciának hazudják magukat, megfosztva ezzel magukat attól a lehetőségtől, hogy saját ideológiai legitimációt építsenek fel rendszerük indoklásaként. Ez azonban azt jelenti, hogy e rendszereknek hiányzik a világos ideológiai bázisuk. Ameddig lehetséges a teljesítmény legitimációjára (például: javuló gazdasági mutatók, jól teljesítő bürokrácia) építeni mindez nem jelent fenyegetettséget a rendszernek, ám kormányzati hibák, krízis esetén lehetőség az ellenzéknek, hogy ideológiai alapon támadja a rendszert.

Az olvasó a fenti, Christopher Carothers által leírt pontokban akár a magyar viszonyokra vagy lehetséges kimenetükre is gondolhat. Az ideológiai legitimációja saját táborát tekintve még töretlen az orbáni rezsimnek. A szuverén, „kereszténydemokrata” Magyarország legitimációja stabilnak tekinthető a Fidesz-KDNP táborában. Emellett mutatnak kutatási eredmények annak szélesebb körben történő elismerésének esélyének irányába is, ahogyan tapasztalhatóan fennáll annak antitézise is – elég csak a baloldali-liberális tábor politikai gondolkodását eszünkbe juttatni. Ha emellett Tóka Gábornak a tavalyi év végén megjelent tanulmányára gondolunk, annak állítására, hogy a Fidesz támogatottság növekedésének magyarázatakor a migrációs tematika mellett érdemes bevonni a fogyasztói bizalmi index alakulását is, úgy a rezsimnek még lehetnek tartalékai. Ez utóbbiak persze az uniós források függvényei is...

ITT OLVASHATÓ