EZT A HÁROM ZSIDÓ GYEREKET IS VIGYÉTEK - ERZSÉBET ENNIVALÓT KAPOTT A HOLTTESTEKÉRT

168 ÓRA ONLINE
Szerző: MILLEI ILONA
2019.01.17.

Gettó. Nekünk, háború után születetteknek már csak egy szó, leginkább történelem. Erzsébetnek nem az. Élete része volt, és kitörölhetetlen sebeket vésett a lelkébe. Ezek még ma is újra felszakadnak, amikor elmeséli, hogyan tartotta be az életben maradni parancsát és az embernek maradni törvényét egy alig 13 éves kislány. Erzsébet ugyanis ennyi idős volt, amikor tízéves öccsével és hároméves húgával a gettóba került. Anyját a nyilasok már korábban elvitték a Ferenc térre a nyilas házba, apja munkaszolgálatosként valahol a fronton volt. A budapesti gettó 74 évvel ezelőtt szabadult fel.

– Mi nem voltunk vallásos család, 1938-ban tértünk be a zsidó hitre, akkor, amikor mindenki más kitért – emlékezik Erzsébet. – Az anyámat a családja kitagadta ezért. A Haller utcában egy szoba-konyhás lakásban éltünk. A konyhában volt tűzhely, falikút, egy asztal és három hokedli, a szobában két szekrény állt, és két ágy, mellettük egy sezlon, előtte két szék. A közös vécé a folyosó végén volt. Azt, hogy zsidó vagyok, az első osztályban tudtam meg, amikor bejött egy hosszú fekete ruhás bácsi, és azt mondta, hogy a más vallásúak menjenek ki. Én magas kislány voltam, az utolsó sorban ültem, fogalmam sem volt arról, mi az a vallás, ki a más vallású. Csak akkor mentem ki megszégyenülve, amikor a fekete ruhás azt mondta: a Goldschmiedt menjen ki! Azt, hogy a helyzet pocsék, onnan tudtam, hogy anyám el akart válni, hátha így megment minket. Engem küldött el a Szemere utcába leadni a papírokat. Ott láttam, hogy zsidókat terelnek a nyilasok. Egy öreg nénit taszigáltak, hogy menjen gyorsabban. A néninek szép gombos cipője és kis kontya volt. A papírokat végül nem adtam le, mert nem akartam, hogy a szüleim elváljanak. Mikor visszafelé mentem, a néni már újságpapírral volt betakarva, és a cipője nem volt a lábán. A fején a kis kontyot még láttam.

1944. november 18-án a budapesti rendőrfőkapitány helyettese értekezleten jelentette be „a budapesti zsidó személyeknek a VII. kerület bizonyos területén való” összegyűjtésének tervezetét. A fővárosi „nagy gettó” határait megszabó, Vajna Gábor belügyminiszter által jegyzett rendelet 1944. november 29-én jelent meg. A Dohány utca, Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utca, Király utca, Csányi utca, Rumbach Sebestyén utca, Madách Imre út, Madách Imre tér és Károly körút által határolt, 0,3 négyzetkilométernyi területet magas deszkapalánkkal vették körül, és december 10-én lezárták. Területét csak különleges esetekben (például kórházi kezelés vagy temetés miatt), illetve csak a kijelölt személyek hagyhatták el. Négy központi kapuját fegyveresek őrizték. A beköltözők a Klauzál térre érkeztek, ékszereiket, értéktárgyaikat elkobozták. A beköltöztetésről szóló rendelet 1944. december 7-i határidőt szabott meg, de már öt nappal korábban befejeződött.

– Anyámat már korábban elvitték a nyilas házba, arra nem emlékszem, hogy minket melyik napon vittek el, csak arra, hogy az előző nap még a fáspincében voltunk, mert az óvóhelyre nem engedtek be. Havas, hideg idő volt. Mi semmit nem vittünk magunkkal, azt sem tudtuk, hová visznek bennünket. Nem tudtam, mi az a gettó – meséli Erzsébet. – Azt nem tudom, ki jelentett fel minket, szerintem anyám földije, a házmesterné, aki rohadt undok asszony volt, és nemigen szeretett bennünket. Hallottam, amikor fegyveres embereknek azt mondta: itt van ez a három zsidó gyerek, ezeket is vigyétek.

A legnagyobb gondot az élelmezés és az egészségügyi ellátás szinte teljes hiánya jelentette. Az élelemfejadag napi 700-800 kalória volt. Az éhezés következtében sokan meghaltak. Decemberben naponta 80–120 halottat vittek ki a zárt területről.

– A gettóban a Síp utca 14.-be kerültünk, egy kicsi, ablaktalan portásfülkébe, ahol a földre dobott szalmán egy öreg néni feküdt. Haldoklott. Velünk senki nem törődött, én sem álltam szóba senkivel. Amikor a néni meghalt, levettem róla a holmiját, azt használtuk takarónak. A néni holttestét én vittem el a Wesselényi utcába, és ételt kaptam érte. Ettől kezdve néhányszor sikerült halottszállításért ételt kapni. Nem tudom, honnan, volt egy ütött-kopott kétfülű edényem, azzal mentem a központi konyhába levesért. Ha hullát vittem, még többet is adtak. Minden házba bementem, hátha találok valamit, például üres dobozt, amiben a kakát kivihettem az utcákon levő tüzek mellé. A testvéreimet nem engedtem ki, azt mondtam nekik, ha kimennek, megölik őket. Egyszer az egyik házban a kapu alatti félhomályban megláttam egy zsákot. Mozgott. Lencse volt benne, és annyi zsizsik, hogy a zsák rezgett tőlük. Elvittem így is. Azt ettük. Azt hiszem, ha nem lett volna, nem éltük volna túl a gettót...

ITT OLVASHATÓ