Szerző: ÉS
2019.01.18.
Szív Ernő: Főmű
Az történt, hogy végre Gárdony is megírta a főművét. Sok író és költő ír úgynevezett főművet, és bizony nem is egyszer, de ez most komolynak tűnt. Gárdony be is telefonált a szerkesztőségbe, és nem csak fölemlegette a szerkesztőnek a napokban postázott kéziratot, hanem arra is fölhívta a figyelmét, hogy nem kell nyomban közölni. Izgatott volt, mint kisgyerek a tetanuszoltás előtt. Nem kell mindjárt a következő lapszámban megjelennie. Befelé remegett a hangja. Lehet, hogy bajba kerül a közlés után, mondta, de vállalja. A szerkesztő előkereste a verset, figyelmesen átolvasta, és visszahelyezte a kövér, soha nem lappadó mappába.
Valahogyan mégis elterjedt, hogy Gárdony főművet írt.
Bodor Ádám: Pitvarszk
Az egész csak egy-két percig tartott. Vagy háromig. Hülye egy érzés volt. Nem kívánom senkinek.
Felálltam, hogy mi volt ez! Megráztam magam. Úgy látszik, semmi. Pillanatnyi elmezavar. Az érzékek durva tréfája. A Jack Daniel's, a Staropramen, plusz a Betty konyakja. Pedig ezek eddig békén hagytak, mindig jól meg bírtak férni bennem nagy szeretetben és egyetértésben.
Lássuk csak! Mit is csináltam utoljára? Ja, levetettem a cipőmet. Akkor rendben, mert ott hever mind a kettő a szőnyegen, ahova elrugdostam őket. Nagy baj akkor nincsen.
Lehajoltam a cipőmért, kivittem az előszobába, és letettem a fogas alá. Megráztam a fejem. A francba, hogy mik vannak! De most már úgy látszik, minden a legnagyobb rendben, nincs semmi baj. Itt állok Betty előszobájában, ott lóg a dzsekim a fogason. Persze, hogy ott lóg, hiszen oda akasztottam. Bal zsebe csücskéből valami papírdarab kandikál ki.
Belenyúltam a dzsekim bal zsebébe, és elővettem belőle Mihadass főhadnagy levelét. Fura egy név, egyből megjegyeztem: Mihadass, Mihadass! Mihadass a neve a fazonnak, aki Marlenkát elcsábította.
Csak úgy állva most már végigolvastam a levelet. Az elejétől, onnan, hogy jó napot, tisztelt uram.
Mihadass főhadnagy arra kér, hogy utazzam el hozzá mielőbb Pitvarszkba. Ott találom őket a garnizonnál, a déli határon, a Dvug partján, a pitvarszki révénél. És hogy vigyem a Marlenka papírjait is, mert ő nem talál holmija között semmit. Hiába látta a halottkém, csak így, bemondásra, hogy Marlenka, nem tud vele mit kezdeni, főleg pedig jelenlegi állapotáról nem tud igazolást adni. Aztán ha lesz hivatalos papír, úgy is, mint a férje, én majd rendesen el tudom temetni.
A levelet lassan újra kétrét hajtottam, visszadugtam a borítékba, és most a dzseki belső zsebébe tettem, legomboltam. Visszaültem a helyemre, a kis karosszékbe.
Az egész csak egy-két percig tartott. Vagy háromig. Hülye egy érzés volt. Nem kívánom senkinek.
Felálltam, hogy mi volt ez! Megráztam magam. Úgy látszik, semmi. Pillanatnyi elmezavar. Az érzékek durva tréfája. A Jack Daniel's, a Staropramen, plusz a Betty konyakja. Pedig ezek eddig békén hagytak, mindig jól meg bírtak férni bennem nagy szeretetben és egyetértésben.
Lássuk csak! Mit is csináltam utoljára? Ja, levetettem a cipőmet. Akkor rendben, mert ott hever mind a kettő a szőnyegen, ahova elrugdostam őket. Nagy baj akkor nincsen.
Lehajoltam a cipőmért, kivittem az előszobába, és letettem a fogas alá. Megráztam a fejem. A francba, hogy mik vannak! De most már úgy látszik, minden a legnagyobb rendben, nincs semmi baj. Itt állok Betty előszobájában, ott lóg a dzsekim a fogason. Persze, hogy ott lóg, hiszen oda akasztottam. Bal zsebe csücskéből valami papírdarab kandikál ki.
Belenyúltam a dzsekim bal zsebébe, és elővettem belőle Mihadass főhadnagy levelét. Fura egy név, egyből megjegyeztem: Mihadass, Mihadass! Mihadass a neve a fazonnak, aki Marlenkát elcsábította.
Csak úgy állva most már végigolvastam a levelet. Az elejétől, onnan, hogy jó napot, tisztelt uram.
Mihadass főhadnagy arra kér, hogy utazzam el hozzá mielőbb Pitvarszkba. Ott találom őket a garnizonnál, a déli határon, a Dvug partján, a pitvarszki révénél. És hogy vigyem a Marlenka papírjait is, mert ő nem talál holmija között semmit. Hiába látta a halottkém, csak így, bemondásra, hogy Marlenka, nem tud vele mit kezdeni, főleg pedig jelenlegi állapotáról nem tud igazolást adni. Aztán ha lesz hivatalos papír, úgy is, mint a férje, én majd rendesen el tudom temetni.
A levelet lassan újra kétrét hajtottam, visszadugtam a borítékba, és most a dzseki belső zsebébe tettem, legomboltam. Visszaültem a helyemre, a kis karosszékbe.
Magyar László András: Regensburg
Magyar László András: Kör
Szolcsányi Ákos: Pép
Magyar László András: Kör
Szolcsányi Ákos: Pép
Csuhai István: Tétlenül megérni
Bernhard Schlink: Olga. Fordította Szijj Ferenc. 21. Század Kiadó, Budapest, 2018, 286 oldal, 3690 Ft
Az Olga nem a főleg a nyugatnémet irodalomban nagy hagyományokra visszatekintő „múltfeldolgozás” része, illetve modern módon, úgy mondanám, másod-, harmadgenerációsan az – a főhősben nagyfokú, ártatlan, nem manipulatív és egyértelműen balos érdeklődés van a napi politika, a német élet a korban többnyire éppen szörnyűségeket produkáló eseményei iránt. De a regény igazi érdeme, hogy visszafogott írói eszközei, kihagyásos szerkesztésmódja ellenére (vagy éppen ezeknek az eljárásoknak a révén) rendkívül áthatóan és magától értetődően közvetíti az emberi élet nagy érzéseit, szerelmet, várakozást, reménytelenséget, hiábavaló türelmet, magányt, elhagyatottságot, csupa olyasmit, ami 2018-ban, a regény német és magyar megjelenésének évében irodalmi értelemben inkább korszerűtlennek és elfelejtettnek hat.
A HÉT KÖNYVEI
A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.
Bod Péter: Ex libris
Régi és új világ határán
Standeisky Éva: Demokrácia negyvenötben
Romsics Ignác: A Horthy-korszak
Márai Sándor: A teljes napló 1982–1989
Pléh Csaba: Kurultájról olyan szél fú
Bakró-Nagy Marianne (szerk.): Okok és okozat. A magyar nyelv eredetéről, történeti, szociálpszichológiai és filozófiai megközelítésben. Gondolat Kiadó, Budapest, 2018, 174 oldal, 2550 Ft
Bartók Béla a nacionalizmus és a népdalkutatás kapcsolatáról értekezve 70 éve még éppen hogy a nyelvre és a nyelvészekre nézve volt optimista. Úgy vélte, hogy „a nyelvtudósok sokkal okosabb emberek”, nem vesznek össze azon, hogy honnan is származnak egy nyelv kifejezései, a „nagy nyilvánosság” pedig közömbösebb lenne a nyelvtudományi problémák iránt. Bartók optimista és naiv volt. Szavai azonban máig fontosak. Ő még nyelvtudósokról beszélt. Mára azonban kiderült, hogy az egykori ugor-török háborúból az egyik fél, kiegészülve sumerológus és biblikus segédcsapatokkal, mára kilépett a tudomány világából. A küzdelem ma már nem tudományos iskolák között, hanem a tudomány és az áltudomány között zajlik.
Smid Róbert: Ásít
Szendi Nóra: Természetes lustaság. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 352 oldal, 2800
A főszereplőnek mint a XXI. századi Magyarország prototipizált Y generációs mizantrópjának nagy mélységektől nagy magasságokig jutó fejlődéstörténete akkor kezdődik, amikor a totális depresszió okozta homeosztázisából, avagy kényszerekkel súlyosbított természetes lustaságából – ahogy az egyik fejezet címe is szól – kibillen egy lánynak, Risch Blankának köszönhetően, aki alkatát tekintve egyébként a főszereplő kedvenc pornószínésznőjére hasonlít. Nem véletlen, hogy Blanka Tatjána-levélszerű üzenetéből értesülünk először a főszereplő nevéről is a regény közepe táján. Kapcsolatuk biztos kötőerejét elsősorban az jelenti, hogy mindketten fanatikus Való Világ-nézők, és erre épít a regény párhuzamosságot a villa és a főszereplő élete között, a sorsfordító eseményeknél (például a kórházba kerülése, az országgyűlési választás, a kapcsolati krízis), egymásba játszva a kettőt.
Pál Sándor Attila: Felelet
Reichert Gábor: Megfelelési kényszer. Politikum és esztétikum összefüggései Déry Tibor ötvenes évekbeli művészetében. Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Budapest, 2018, 294 oldal, 2490 Ft
Reichert rekonstruálja a hatalmi-politikai-irodalmi közeget is, amiben a Felelet-vita lezajlott, szakaszolva, a tágan értett, különféle reflexiókat hozzákapcsolva, kontextualizálva. Nem kevésbé érdekesek persze a következmények sem, a Bálint elindul című forgatókönyv és a Simon Menyhért születése című kisregény, majd az áttekintés a szocialista szatíráról A talpsimogatóval és társaival, többek között Déry és Örkény torzóban maradt négykezes regényével (utóbbi kiadástörténeténél egészen borzongatóak a levelek, amiket Örkény Aczél Györgynek, illetve Kardos György Aczélnak írt, ezek a viszonyok és engedélyek és sunyítások).
Visy Beatrix: Sorsjelek az üres ég alatt
Az ÉS könyve januárban – Radnóti Sándor: A süketnéma isten és más bírálatok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 421 oldal, 4999 Ft
Az én olvasatomban az erős kezdés jelen esetben a „nagyágyúk” bevetését jelenti, az olyan kikerülhetetlen és jelentős életművel rendelkező alkotók szerepeltetését, akiket Radnóti bizonyára a kortárs magyar irodalom sarokköveiként helyez le. Esterházy utolsó regényéről, az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változatról írtak jelentőségét nemcsak az mutatja, hogy a bírálat címe az egész kötet élére kívánkozott, hanem jelezheti annak a komplexitásnak, a kérdésfeltevések fajsúlyának és az ezekre adott poétikai megoldásoknak körét, ami kiemelkedő műalkotásokkal szemben támasztható, de legalábbis a szépirodalom létének, működésének értelmet ad. Továbbá, hogy az életművek színvonalbeli egyenetlensége ellenére is a nagyívű pályák reprezentálhatják, hogy az újítás, a szerzői tétek változtatása és emelése az irodalom hajtóereje. Esterházy Péter, Bodor Ádám, Nádas Péter és érdekes módon – talán nemzedéki alapon – Kornis Mihály került egy társaságba mint a huszadik század „egészének” nagy látnokai, akik mindezt az ismeretet, tudást egyéni fiktív világgá és (próza)nyelvvé tudták formálni.
Bakró-Nagy Marianne (szerk.): Okok és okozat. A magyar nyelv eredetéről, történeti, szociálpszichológiai és filozófiai megközelítésben. Gondolat Kiadó, Budapest, 2018, 174 oldal, 2550 Ft
Bartók Béla a nacionalizmus és a népdalkutatás kapcsolatáról értekezve 70 éve még éppen hogy a nyelvre és a nyelvészekre nézve volt optimista. Úgy vélte, hogy „a nyelvtudósok sokkal okosabb emberek”, nem vesznek össze azon, hogy honnan is származnak egy nyelv kifejezései, a „nagy nyilvánosság” pedig közömbösebb lenne a nyelvtudományi problémák iránt. Bartók optimista és naiv volt. Szavai azonban máig fontosak. Ő még nyelvtudósokról beszélt. Mára azonban kiderült, hogy az egykori ugor-török háborúból az egyik fél, kiegészülve sumerológus és biblikus segédcsapatokkal, mára kilépett a tudomány világából. A küzdelem ma már nem tudományos iskolák között, hanem a tudomány és az áltudomány között zajlik.
Smid Róbert: Ásít
Szendi Nóra: Természetes lustaság. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 352 oldal, 2800
A főszereplőnek mint a XXI. századi Magyarország prototipizált Y generációs mizantrópjának nagy mélységektől nagy magasságokig jutó fejlődéstörténete akkor kezdődik, amikor a totális depresszió okozta homeosztázisából, avagy kényszerekkel súlyosbított természetes lustaságából – ahogy az egyik fejezet címe is szól – kibillen egy lánynak, Risch Blankának köszönhetően, aki alkatát tekintve egyébként a főszereplő kedvenc pornószínésznőjére hasonlít. Nem véletlen, hogy Blanka Tatjána-levélszerű üzenetéből értesülünk először a főszereplő nevéről is a regény közepe táján. Kapcsolatuk biztos kötőerejét elsősorban az jelenti, hogy mindketten fanatikus Való Világ-nézők, és erre épít a regény párhuzamosságot a villa és a főszereplő élete között, a sorsfordító eseményeknél (például a kórházba kerülése, az országgyűlési választás, a kapcsolati krízis), egymásba játszva a kettőt.
Pál Sándor Attila: Felelet
Reichert Gábor: Megfelelési kényszer. Politikum és esztétikum összefüggései Déry Tibor ötvenes évekbeli művészetében. Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Budapest, 2018, 294 oldal, 2490 Ft
Reichert rekonstruálja a hatalmi-politikai-irodalmi közeget is, amiben a Felelet-vita lezajlott, szakaszolva, a tágan értett, különféle reflexiókat hozzákapcsolva, kontextualizálva. Nem kevésbé érdekesek persze a következmények sem, a Bálint elindul című forgatókönyv és a Simon Menyhért születése című kisregény, majd az áttekintés a szocialista szatíráról A talpsimogatóval és társaival, többek között Déry és Örkény torzóban maradt négykezes regényével (utóbbi kiadástörténeténél egészen borzongatóak a levelek, amiket Örkény Aczél Györgynek, illetve Kardos György Aczélnak írt, ezek a viszonyok és engedélyek és sunyítások).
Visy Beatrix: Sorsjelek az üres ég alatt
Az ÉS könyve januárban – Radnóti Sándor: A süketnéma isten és más bírálatok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 421 oldal, 4999 Ft
Az én olvasatomban az erős kezdés jelen esetben a „nagyágyúk” bevetését jelenti, az olyan kikerülhetetlen és jelentős életművel rendelkező alkotók szerepeltetését, akiket Radnóti bizonyára a kortárs magyar irodalom sarokköveiként helyez le. Esterházy utolsó regényéről, az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változatról írtak jelentőségét nemcsak az mutatja, hogy a bírálat címe az egész kötet élére kívánkozott, hanem jelezheti annak a komplexitásnak, a kérdésfeltevések fajsúlyának és az ezekre adott poétikai megoldásoknak körét, ami kiemelkedő műalkotásokkal szemben támasztható, de legalábbis a szépirodalom létének, működésének értelmet ad. Továbbá, hogy az életművek színvonalbeli egyenetlensége ellenére is a nagyívű pályák reprezentálhatják, hogy az újítás, a szerzői tétek változtatása és emelése az irodalom hajtóereje. Esterházy Péter, Bodor Ádám, Nádas Péter és érdekes módon – talán nemzedéki alapon – Kornis Mihály került egy társaságba mint a huszadik század „egészének” nagy látnokai, akik mindezt az ismeretet, tudást egyéni fiktív világgá és (próza)nyelvvé tudták formálni.
Wagner István: Hárman a tengernél
(„Ein Tag am Meer. Slevogt, Liebermann & Cassirer” Landesmuseum Mainz. Megtekinthető február 10-ig.)
Mélyi József: Összefűződések
(Tarr Hajnalka Tárgykapcsolat című kiállítása február 1-ig látható az acb Galériában.)
György Péter: Kicsinyítés, nagyítás
(A Lépték című kiállítás az Új Budapest Galériában február 17-ig látható.)
Báron György: Báron György
(Bánom is én, ha elítél az utókor. Román film. Rendező-forgatókönyvíró: Radu Jude.)
A mű tárgya nem egyszerűen az, hogyan kezeljük a múltunkat, hanem a jelen, amelyből ez a múlt látszódik, zavarosan – időnként szándékosan összezavarva – és töredékesen.
Csengery Kristóf: Egzaltált zenék
(Concerto Budapest – Zeneakadémia, január 12.)
Az már korántsem elterjedt szokás, hogy egy szólista két egymást követő estén két különböző versenyművet adjon elő: általában mindkét alkalommal ugyanazt a darabot szokták játszani. A hatvanéves angol muzsikus azonban előzékeny volt a magyar közönséggel: az első hangversenyen Saint-Saëns 1. (a-moll) csellóversenyét, a másodikon viszont már – továbbra is az a-moll hangnem keretei között maradva – Schumann versenyművét szólaltatta meg.
Molnár Zsófia: V1G
(Szuhovo-Kobilin: Az ügy, Katona József Színház, december 19.)
A pars pro toto tipikus esete, szabadon tágítható. Csakhogy Ascher a részletesség javára csupán részlegesen él a tágítás lehetőségével. Kiszínezi a vázlatos tablót, de a kelleténél jobban nem megy bele. Ügyel a színkódra, a meleg barnássárgákra, a szürke árnyalataira, a legfelsőbb kaszt hófehérjére és vörösére, a cipőfazonokra (jelmez: Szakács Györgyi), vizuálisan úgymond kiaknázza, amit lehet: fénykoronát, éles, szögletes csillárglóriát biggyeszt végül a nyertes fejére. (…) Izgalom, különösebb feszültség nincs, csendes gutaütés van, az is csak a színpadon, a néző közben nem kap sem a fejéhez, sem a szívéhez.
Fáy Miklós: Lemondtam Rostról
(Verdi: Simon Boccanegra – Müpa, január 10.)
Vajon mi ennek az értelme? És ha van, akkor miért épp a Müpában nincs? Miért jött ide az Operaház társulata, ha van nekik Erkel Színházuk is, bénáskodni ott is lehet. Mi értelme van kijönni a kuckóból, jól lebőgni, és aztán visszamenni?
Grecsó Krisztián. Kecske a hegyen
(Elfogták az öt éve barlangban bujkáló kecskét, Szilágyi Máté, Szilli Tamás és Bóna Samu filmje, Index.hu)
A kisfilm mosolygós, végigvigyorogja a néző, mert Czinkóckyt, ahogy látom, a saját családja segíti, gyerekek markolják nagy bátran a rémült patákat, közel sem veszélytelen művelet ez, és a nap végére az állatvédőknek jobb lesz, mert a bakkecske csinos kecskelányok közé kerül, és szabadon élhet tovább, és ők tényleg csináltak valamit, nem Facebook-környezetvédők vagy fotelforradalmárok, ennek végre igazán van értelme, és bár a film a szokásos, egészséges iróniával számol be a „nagy fogásról”, azért gúnyba sehol sem csap át, és amikor a rémült állatot látjuk közelről, amelyik már az ételt sem meri elfogadni, igazán nem kétfedelű a narráció. És mégis, valamiért nekem az emigráció jutott az egészről az eszembe.
Rákai Zsuzsanna: Zene londoniakra
(Londoni Szimfonikus Zenekar, Sir Simon Rattle – Művészetek Palotája, 2019. január 14.)
Az egész hangverseny azt a benyomást keltette, mintha az idő egyetlen végtelenül tágas pontba sűrűsödött volna, amely egy teljes, gyönyörűen rétegzett univerzumot rejt ugyan, de egy olyan világot, amelynek csaknem láthatóvá váló arányai és színei képekkel igazság szerint nem közelíthetők meg, csak a zene eszközeivel tárhatóak fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.