Szerző: ÉS
2019.01.11.
I R O D A L O M
Turi Tímea: Mégis mire ment azzal a tulajdonjoggal?
Én is azok közé tartozom, akik nem ott alapítanak családot, ahol születnek, ezért tudom, ha az embernek gyereke születik, onnantól nem az az otthona, ahol felnőtt, hanem ahonnan el fogják hagyni. Az otthon töltött két év alatt, amíg a kisfiam nem kezdett közösségbe járni, jobban kiismertem a környéket, mint a férjem, aki pedig születése óta erre él. Ahogy ráncba szedtük napjaink, úgy ütötte fel a fejét Berci bácsiéknál a romlás. Vagy csak én figyeltem jobban, és most tűnt fel, hogy már eddig is ott volt? Klári néni egyre sápadtabb lett, az arca beesett, és gyakran találkoztunk össze a sarkon, én a babakocsit tologattam körbe-körbe a ház körül, ő cigarettázni járt ki naponta többször is. Hogy tetszik lenni? Tüdőrákom van, mondta, és szívott egyet a kezében tartott cigarettából. Ilyen nincs, gondoltam, ha valaki egy ilyen jelenetet írna le egy kéziratban, megpróbálnám kihúzatni, hogy túlzás, hiteltelen.
Vári Attila: Boldog Berta
Valahányszor hazajött a temetőből, mindennapi menetrendjének egyetlen biztos állomásáról, megboldogult Berta mákgubóval kevert mentateát ivott, mert, mint mondta, az hidegen tartotta az álmait, nem izzadta át rémséges látomásaitól a lepedőjét. Nem is tudtuk más nevét, csak azt, ahogy nagyanyám emlegette az ikernővérét, akinek mintha nem is lettek volna élő ismerősei. A család számára, ő, a megboldogult Berta volt.
– Meglátogattam a megboldogult Ferimet – mondta a világ legtermészetesebb hangján és olyan szagot árasztott a sírnál töltött órák miatt, mintha belefeküdt volna a kárminvörös bazsarózsákba. – Az én Ferim igazi huszárkapitány volt, még a vendéglőbe is belovagolt, mert olyan fenegyerek volt az én Ferim.
Nagyanyámtól tudtuk, hogy az én Ferim, egyszerű közrendőr volt a lovas alakulatnál, akiknek megengedte a polgármester, amikor kiszuperálták a lovakat, mert motorbiciklivel, autóval látták el a külterületeken járőröző milicistákat, hogy búcsú felvonulást tartsanak a főtéren. Megboldogult Berta a járda szélén állt, amikor melléje ért az Én-Ferim, aki viccből, mert se nem kellett lehajoljon a nyeregből, sem felállnia a kengyelbe, mert éppen olyan magas volt a lovon, mint nagyanyám ikertestvére a maga valójában, oldalozva léptetve a lovát, mintha a spanyol lovas-iskola bemutatóján lenne, szájon csókolta nagyanyám ikertestvérét.
Lévai Júlia Míra: Elégtétel
– De ugye azért itt is a kommunisták vannak hatalmon? – ezt egy ifjú szovjet látogató kérdezi most a templom közepén, miután megtudta, hogy ide rendszeresen járnak misére emberek, és hogy attól nem lesz semmi bajuk. Ortodox keresztény, közismertebb nevén görögkeleti templom, Budapest belvárosában. Otthon ők az ilyet pravoszlávnak hívják. De ez itt nem orosz, hanem szerb.
A tolmács kissé szorongva fordítja le a kérdést a mellette álló esperesnek (az imént mutatkoztak be egymásnak, onnan tudja a rangját), aki ugyan csak egy órára ment le a templomba, de így, hogy Zorka is beugrott a szomszédból, meg szovjet vendégek is jöttek, maradt még kicsit. És persze válaszol a kérdésekre:
– Ki más is lehetne hatalmon? Viszont amióta a maguk Sztálinja meghalt, úgy tudom, az egész szovjet tömbben inkább szocialistának hívják a rendszert.
Vécsei Rita Andrea: Egy mosoly, egy kéz
Bobóka hányingert kapott azon a szép őszi reggelen a hegyen futóktól. Összevissza szaladgáltak előtte pink és neonsárga felsőkben. Vörös fejjel kacsáztak utcahosszakon, csak kerülgette, mikor vitte volna a gyereket misére, hadd ministráljon. Magányos futók voltak szerteszét, tulajdonképpen nem zavarták a közlekedést, nejlontrikóik elképzelt izzadságszaga, talán az önfeledtség, az tud zavarni, ha az ember maga is épp nem fut, de hát hogy tehetné meg, hogy fut pont vasárnap. Nem volt szép őszi reggel, illetve hiába volt kívülről az, belül ragacsos volt, és szürke. Egészen vasszürke, mint az ég rosszabb őszökön.
Ozsváth Zsuzsa: Utazóknak kijelölt hely
Ozsváth Zsuzsa: IMG_0450
Ozsváth Zsuzsa: Edisonnak szeretettel
Háy János: Csavar
K R I T I K A
Röhrig Géza: Angyalvakond. Menhely Alapítvány–Fedél Nélkül, Budapest, 2018, 97 oldal, 2290 Ft
Hasonlatairól írta Nádas Péter a kötet utószavában, hogy fordítottak, „nem a természetit hasonlítja a mesterségeshez, a művihez, hanem a művit, a mesterségest a természetihez.” Nem az ismeretlent hasonlítja az ismerthez, a vadat a megszelídítetthez, hanem fordítva: „szabad s oly tiszta / mint egy dugihely / ha meghalt az alkoholista” (lackó) Ezek a hasonlatok – legyen itt még egy a nyitóversből: „a hold meg úgy tespedt moccanatlan / akár a vécésnénik üres tányérjára / pillanatragasztózott euró” és még egy a pöcök megtorpanból: „ő mint szagot kapott őz áll egy kereszteződésben” – jelzik a versek nézőpontját. Kint vagyunk, elhagyatott helyen, ahol a rutinos létező alig is figyel, maximum átvág konvenciókkal zárt érzékszervekkel.
A HÉT KÖNYVEI
A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.
Bihari Péter: Ex libris
Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság
Ungváry Krisztián–Meruk József: Rákosi Mátyás eltitkolt szolgálatai
Eörsi László: A „budai srácok” 1956
Szvák Gyula: „Nem lelkendezhetek főállásban”
Pető Péter: Magyar napló
Anna Politkovszkaja: Orosz napló. Fordította Szieberth Ádám. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2018, 416 oldal, 4499 Ft
A legbátrabb újságírók egyikét 2006-ban meggyilkolták, naplója az utolsó munkája, ami a halála előtti időszak eseményeit örökíti meg: az autoriter rezsim kiteljesedését, a nyomorult árulásokat és lopásokat. Kérlelhetetlen következetességgel mutatja be Vlagyimir Putyin politikájának valódi természetét, az oligarchák szolgai igazodását, az ellenzék domesztikációját. Borzongató olvasni a 15 évvel ezelőtti Oroszország valóságának krónikáját, mert Politkovszkaja tanulságtétele szükségszerűen az egyik lehetséges magyar út felrajzolása. Filippov Gábor, e kötet nagyszerű szerkesztője többször felhívta már a figyelmet arra, hogy ha a magyar modellt nem tekintjük unikumnak, az egyetemes históriában nem látott kreálmánynak, akkor összevethető más versengő autoriter rendszerekkel. Márpedig ezek egyike Oroszország. A hasonlóságot bizonyítja a napló, amelyben bizonyos szöveghelyeken tényleg csak neveket kell cserélnünk, hogy magyar újságcikkek köszönjenek ránk. Különösen figyelemreméltóak az rendszerkonform, öltönyös ellenzék gyávaságát taglaló részek.
Hahner Péter: Az első virtuális város
Roger Crowley: Kalmár-köztársaság. Hogyan hozta létre és veszítette el tengeri hatalmát Velence. Park Könyvkiadó. Budapest, 2018, 455 oldal, 4900 Ft
Crowley igen emlékezetesen mutatja be a város intézményeit, kulturális sokszínűségét, kereskedelmi tevékenységének kulisszatitkait. Könyve távolról sem történelmi kézikönyv, nem Velence évszázadainak átfogó története, viszont haszonnal forgathatja minden műveltebb olvasó, aki tervezi, hogy ellátogat ebbe a városba. A kötet (számunkra) legfőbb hiányossága, hogy a szerző szinte tökéletesen figyelmen kívül hagyta a velencei-magyar konfliktusokat. Ezeket B. Szabó János utószavából ismerhetjük meg, amelyet a gondos szerkesztők a kötet végére illesztettek.
Konkoly Dániel: Mi van a mélyben?
Fekete Vince: Szárnyvonal. Időmérték sorozat, 21., Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 104 oldal, 1999 Ft
A kötet leghosszabb, ám nem csak a terjedelme miatt legelgondolkodtatóbb költeménye a Cété, amely nemcsak az erdélyi irodalom több ízben is jelölt szerzőihez kötődik, hanem az anyaország költőinek is számos alkotásához. A komputertomográfia tulajdonképpen térben rajzolja ki azt, amit a hagyományos röntgen csak síkban enged szemlélni. Noha a röntgensugárzás korai értelmezői úgy vélekedtek, hogy ezzel a technikával majd olvashatunk a másik gondolataiban, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy nem annyira az addig hozzáférhetetlen titkot mutatja meg a technika, hanem éppen azt, hogy mennyire nem valami metafizikai rejtőzik a mélyben, megidézve ezzel Kassák avantgárd korszakának, a korai József Attilának, vagy éppen a Tücsökzene Szabó Lőrincének röntgen-verseit.
Margócsy István: „Tér-kép e táj”
Visy Beatrix: Madártávlat és halszemoptika. Irodalomkritikák. Műút könyvek, Miskolc, 2017, 327 oldal, 2500 Ft
Visy Beatrix, a mostanában dívó kritikusi gyakorlattól kissé eltérő módon, nem tartózkodik attól, hogy személyes elfogódottságait, időnként elragadtatásait is beleírja analitikus leírásaiba (amint az egyik ÉS-kvartett-béli megszólalásában, az értékelésbeni állásfoglalás során, nyíltan ki is mondja: „Ha megtartottam volna a kritikusi énemet, akkor eggyel kevesebb pontot adtam volna. Végül azért adtam 9 pontot, mert érzelmileg, érzékileg nagyon nagy hatással volt rám a könyv”). E kritikagyűjtemény szerzője bátran vállalja értékelésének szubjektív mozzanatait is – érdekes túlzásokkal, látványos hiperbolákkal, mindig vállalva véleményének bekövetkezendő bizonyítását is (ahogy Závada regényének rajongó bírálatában fogalmaz: „Nagy kincs ez nekünk”). Épp emiatt lesznek érdekesek és rokonszenvesek kicsiny „vallomásai”, melyekben nem beismeri, hanem szinte kihirdeti, hogy el van ragadtatva a műtől, hogy azonosult vagy a szerzői szándékkal, vagy a történettel, vagy valamely szereplővel – az analitikus kritikát kedvesen és értelmezhetően vegyíti az olvasó beleélés „élmény-kategóriájával” (ismét a szerzőt idézem: „mintha ott lennénk e dolgok között…”).
Radnóti Sándor: Egy romantikus kritikus
John Ruskin: A XIX. század viharfelhője. Válogatott írások. Válogatta Csuka Botond, Déri Ákos és Keresztes Balázs. Fordította Csuka Botond és Keresztes Balázs. Versfordítások: Kepes János. A bevezető tanulmányt írta Gyenge Zoltán. Typotex Kiadó, Budapest, 2018, 348 oldal, 3900 Ft
Nehéz lenne tömör összképet adni Ruskin teljesítményéről. Jellegzetes brit különc volt, idioszinkrázia jellemezte (mint az előző évszázad centrumban álló angol kritikusát, dr. Johnsont), ellentmondásokat állításai között nemcsak az egész életműben, hanem még ebben a kis kötetben is bőven föl lehet fedezni. Mindenesetre vele jött létre a művészeti író típusa, egyszerre volt jelentős képzőművészet-, irodalom- és társadalomkritikus.
Wagner István: Japán-mánia
(Im Japanfieber – Von Monet bis Manga, Arp Museum Bahnhof Rolandseck, Remagen. Megtekinthető január 20-ig.)
Králl Csaba: Előttük a vízözön
(Budapest Kortárstánc Főiskola: Fent és lent – Trafó, december 20.)
A BKTF anyagi helyzete sosem volt rózsás, de mindig elevickélt valahogy a háborgó tengeren, miközben gondjai idővel csak szaporodtak. A megszűnés okai is összetettek, bár kétségtelen, hogy az egyik legnagyobb érvágást az államilag finanszírozott helyek nullára történő szisztematikus leépítése jelentette (ekkor vált az iskola végleg fizetőssé, és nyitotta meg kapuit 2014-ben a külföldi diákok előtt), továbbá az a szomorú tény, hogy nem volt kinek átadni a stafétát, mert senki nem volt olyan bátor és elszánt, hogy ilyen finanszírozási nehézségek mellett és ennyire harcias társadalmi-kultúrpolitikai közegben átvegye az intézmény vezetését. Azaz fejjel menjen a falnak.
György Péter: A kurátori koncept art
(Csak tiszta forrásból. Hagyomány és absztrakció Korniss Dezső művészetében – Magyar Nemzeti Galéria, április 7-ig)
Stőhr Lóránt: Legyőzni a felnőtteket
(Reisz Gábor: Rossz versek)
Reisz szédítő tempót diktál, nincs üresjárat a filmjében, egyik poén a másikat követi, egyik szellemes rendezői húzás a másikba ér – ahogy egy buszút mogorva valóságából a muzsikás képzeletbe vált, ahogy a jelenből egy szellemes vágás, látványos kameramozgás a múltba vezet. A rendezés képzeletgazdagsága a film legfontosabb állítása. Reisz szórakoztatóan könnyeden, mégis meggyőzően és átélten emlékeztet az álmodozás hatalmára és az alkotás örömére.
Végső Zoltán: Határponton
(Váczi Dániel Multet: Reticular – Future Music Records, 2018)
Magyarán Váczi arra tesz kísérletet, hogy világosan megfogalmazzon olyan átjárási pontokat XX. századi, klasszikus-kortárs és jazz zene között, amelyeket érzünk ugyan, hogy jelen vannak, de annak a kompozícióhoz köthető szabályszerűségeit, majd az onnan való leszakadás mikéntjét eddig nem láttuk ennyire pontosan. Tulajdonképpen nem is kísérletről van szó, mert Váczi egy meglehetősen erős lábakon álló kompozíciós technikát dolgozott ki az utóbbi években, amit retikuláris zeneként ír le.
Herczog Noémi: Szomszédok
(Székely Csaba: 10. R.: Sebestyén Aba. Radnóti Színház)
A matematikai szerkezet és a számmal azonosított szereplők Székely Csaba egyik legfontosabb drámaírói készségét teszik próbára, az összetett karakterábrázolást. Hiszen darabjait nem annyira azok egyéni nyelvezete, mint inkább problémafelvetése – a komplex identitások – teszi egyedivé és fontossá.
Fáy Miklós: A közös életünk
(Cecilia Bartoli: Antonio Vivaldi – Decca, 2018)
Én is tudom, hogy nem fogja ez a lemez úgy fejbe csapni a világot, mint az 1999-ben megjelent album. A közönség is hozzászokott a gondolathoz, hogy Bartoli köztünk van, és ha szerencsés vidéken lakunk, akkor időnként hallhatjuk is őt. Hozzászoktunk az énekelhető Vivaldihoz, még nálunk is játszották a Farnacét, és nem is rosszul. Nem lett tőle nagyobb a barokk operák rajongói tábora, ahhoz túl sok ellenállást kellene legyőzni, túl nagy erőfeszítést kellene tennie a közönségnek, és jelenleg nem dolgozik olyan operarendező az országban, akinek a kedvéért az operabarátok vagy -ellenségek meg is tennék ezt az erőfeszítést. De az áriák itt vannak, és néha figyelmeztetnek, hogy valami mellett elmegyünk.
Károlyi Csaba: Fékezett tárgyilagosság
(Az Inforádió elmúlt heti híreiről)
A normális persze az lenne, ha sehol se manipulálnának. Azonban, ha a kormánymédia manipulál, akkor a „tárgyilagos” média pozitív diszkriminációval tudhatna csak egyensúlyt teremteni. Ha csak a Klubrádió és az ATV meg pár hírportál számol be rendesen a tüntetésről, akkor kérdéses azt gondolni, hogy egy „tárgyilagos médiának” egyformán kellene távolságot tartania a kormánymédiától és az ellenzéki médiától. Pláne nehéz volna azt mondani, hogy a „tárgyilagosság” azt jelenti, hogy a kormányhoz állunk közelebb. (A szombat délutáni mélypont: az Origón nem volt hír a tüntetésről, csak a Fidesz sorosozós reagálásáról.)
Siba Antal: Mindenük a gyerek
(Költözik az iskola, költözik a hivatal. RTL Klub)
A két híradás időben öt-tíz perc különbséggel volt látható, ennek a szerencsétlen sorsú országnak két külön világa. Egyik helyen nem jut pénz a gyerekekre, mert az állam odalökött ugyan valamit, de hogy elég volt-e, vagy sem, az már nem érdekes. A másik világ az, amelyik egyre többen egyre nagyobb csodálkozással figyelnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.