A MEGHATÁROZÓ ALAPOK

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2019.01.05.

Nem friss megtapasztalás, hogy a vidéki általános iskolákból jó bizonyítvánnyal érkezők közül sokan a középiskolákban az első félévben már szembesülnek azzal, hogy eddig hamis képet kaptak a tudásszintjükről. Mert itt kiderül, teljesen más a kép, hatalmas zuhanást élnek meg e jegyekben, nemritkán bukdácsolnak, aztán átiratkoznak „gyengébb” iskolába, ahol „nem olyan magasak a követelmények”. És gyakran ott sem sikerül jobban teljesíteniük. A „gyengébb” középiskolák pedig egyre alacsonyabb képesség- és tudásszinttel rendelkező gyerekeket kapnak, akikkel képtelenség teljesíteni az elvárt szintet.

Mindig is jelen volt ez, emlékszem, a pályám kezdetétől, hiába voltak központi ellenőrzések, felmérők, amelyek objektíven, valami szintet húztak volna, mindenhol és mindenkire érvényesen, egy láthatatlan kéz mindig lejjebb tette a mércét, a helyben „legjobb” értelmezése és meghatározása berendezte a többiek teljesítményértékelését is. Aztán változott a világ, a boldogulási lehetőségek is, megfigyelhető lett a falvakból az elvándorlás, azok a családok, akiknél magasabb volt az a bizonyos háttérindex, ők elköltöztek, akik maradtak, ott a szülők végzettsége, képessége, értékrendje már nem adott olyan alapot, amire az iskola építhetett volna.

Ám furcsa módon, ezt az iskolai jegyekben kevéssé lehetett érzékelni. A felső tagozatba továbbgörgetett alapkészséghiányok lassan tömegessé váltak, és a sok olvasni alig tudó között felcsillanó közepes a legjobbnak tűnhetett. Maradtak hát a jók és a jelesek ott is, ahol ez messze volt az országos átlagtól.

Több ilyen, az általános iskolát jeles, jó eredménnyel záró, ígéretesnek tűnő gyereket követtünk, támogattunk már, keserves munkával, korrepetálásokkal próbálva bent tartani őket ott, ahová a jegyeik alapján könnyedén bejutottak. Sokan nem értették, nem értik, hogy mi van. Hiszen ők az általánosban jól tanultak… csupa jó jegyeik voltak, de itt kiderül, ilyesmit, amiket itt kérnek, ők sosem hallottak, nem értenek semmit az egészből. Ám haladni kell, és akik szerencsésebb, „erősebb” általános iskolából érkeztek, ők haladnak is tovább, míg ők lemaradnak. Végérvényesen.

Pedig jók voltak eddig…azokhoz viszonyítva, akikkel egy osztályteremben ültek. De azokhoz képest, akikkel most ülnek, nos, itt bizony ők lettek a leggyengébbek. Sok gyereknél, szülőnél ez az eddigi hamis kép olyan csalódást okoz, amin nem is tudnak túllépni. Tervek voltak bennük, nagy vágyak, amelyek fél év alatt porba hulltak. A szülők többnyire a gyereket okolják. Ők pedig nem értik. Akarnak, de nem megy. Mintha egy másik világba csöppentek volna.

Nos, mint írtam, ezt a jelenséget a pályám kezdete óta látom, de napjainkra, a leszakadó térségek szegregálódó iskoláiban felgyorsult ez is. És gyorsul, egyre inkább. Az iskolák még mindig ragaszkodnak a magukról jól kommunikálható képhez, elfedni a bajt, és a jót mutatni csak (hiszen ez ma a központi módszer mindenre), hogyan is vállalhatná fel egy iskola, hogy valós képet mutasson? Hiába minden mérés, ami az osztályteremben történik, az a zárt ajtók mögött marad. Csak az eredmény jön ki onnan. És annak a kommunikációja nagyon fontos mindenkinek. Akkor is, ha hamis.

Van persze, ahol szembenéznek a valós helyzettel, és az országos átlaghoz viszonyított mérésekkel próbálnak tükröt tartani a pedagógusoknak, hogy lássák, hol kell beavatkozni, segíteni. De valahogy annyira zsigerileg épült be a problémák eltussolása az egyénekbe és a rendszerbe is, hogy beépült változást nagyon nehéz elérni. Azt hiszem a változás igényét nehéz beépíteni a tantestületekbe. Ráadásul a változás a világban, a gyerekekben ma sokkal gyorsabb, mint a pedagógiai kultúrában.

Az elszegényedésben jelentkező változások pedig még gyorsabb hatásokat eredményeznek. Egy szegregálódó iskolában ma tömegesen vannak jelen azok a gyerekek, akiknél a család semmit sem tud hozzáadni viszonyulásban, szokásokban, kommunikációban, motivációban ahhoz, amit az iskola elvár. Mert a szülők sem kapták meg mindezt, sem a család, sem az ő oktatásuk oldaláról. Az iskola pedig kétségbeesetten próbálja összeilleszteni a két világot, sikertelenül. A pedagógusok zöme még mindig azokban a módszerekben hisz, amivel őt tanították. A frontális, tekintélyelvű, a gyereket egyszerre mozgató pedagógiai rendszerben. Az erőből irányítás pedig ma még megerősítést is nyer, minden szinten.

Az „erősebb” iskolák sikerei abban vannak szerintem, hogy felismerték, más már a világ. Meg persze abban is, hogy a gyerekek családi háttere más itt, mint a szegregálódó iskolákban. De érdemes lenne megnézni ezeknek az „erősebb” általános iskoláknak a földrajzi elhelyezkedését. A leszakadó térségek iskoláinak a jeleseit összevetni tudásban ezeknek az iskoláknak a jeleseivel. És megnézni a ketteseket is. Azt hiszem, nagyon szomorú képet kapnánk.

A folyamat pedig úgy tűnik, megállíthatatlan. Hiába próbálnak bármilyen rendszert kialakítani a középiskolákban. Amíg az alapozó általános iskolák csak ennyire képesek megbirkózni a feladatukkal, addig a helyzet romlani fog.

Ahhoz viszont, hogy ott is változás legyen végre hiteles kép kellene. És egy másfajta pedagógiai szemlélet. Mert erőből nem fog menni. Ez sem.

Tegnap beszélgettem a tanodapedagógusainkkal. A tavalyi évről. Sikerekről, kudarcokról. Hallgattam őket, milyen elképesztő figyelemmel, mennyi próbálkozással és türelemmel keresik meg az egyes gyerekhez vezető utat. És megtalálják. El tudnak indulni a gyerekekkel még egy olyan családi közegben is, ahol minden ellenük dolgozik.

Mert vannak módszerek. Mindenre. Csak el kellene engedni, ami nem működik. És próbálni, kísérletezni, hitelesen mérni, kényszer nélkül, a gyerekekért, szabadon. De talán az első lépés az lenne, hogy nem kellene hazudni. Sem a gyerekeknek, se a szülőnek, se magunknak. Mert a hazugságon alapuló siker csak átmeneti. Előbb-utóbb kiderül minden.

ITT OLVASHATÓ