- NEHAZUGGY BLOG
Szerző: FORGÁCS ERZSÉBET
2018.12.18.
Néztem, ahogy Vadai Ágnes kiszáll egy mentőautóból és a kamerának hátat fordítva hosszasan zokog. Aztán néztem a dühös politikust a stúdióban, amikor arról beszélt, hogy erőszakoskodtak vele. Leverték a sapkáját, lökdösték, nem engedték be, nem engedték ki és hiába kért segítséget a rendőrségtől, nem kapott. Vadai nem érti, hogy egy országgyűlési képviselőt, egy magyar állampolgárt ebben az országban szabadon terrorizálhatja egy biztonsági őr és nincs, aki megvédje. Annál a mentőautónál nem a gyengeség könnyeit sírta el Vadai, hanem a tehetetlen düh könnyeit. Ideje volt. Ideje volt egy lépéssel közelebb kerülni a valósághoz.
Erős a gyanúm, hogy az MTVA székházba bejutás ötlete jó bulinak tűnt. Politikailag megtérülő, de lényegében kockázatmentes bulinak. Hiszen a képviselőket nem lehet kirúgni a munkahelyükről, ezt még Orbán sem teheti meg és egy képviselőnek számtalan előjoga van, ami egy átlagos polgárnak nincs. Látványos dolog bemenni a fideszes közpénztévé fészkébe és követelni a petíció beolvasását. Látványos és mindenképpen megtérülő dolog. Aztán haza lehet menni a jól fűtött otthonaikba és le lehet aratni a babérokat. De szembe jött a valóság.
Az a valóság, amit mi, egyszerű polgárok napról napra megélünk. Rólunk naponta ütik le a sapkát, naponta vágják ránk az ajtót, naponta röhögnek az arcunkba hatalmaskodó senkik. Minket nem véd a képviselői igazolvány, nincsenek előjogaink és már nincsenek jogaink sem. A mi karunkat bármikor hátracsavarhatják, kihajíthatnak az ajtón és lerúghatnak az ablakból. De tőlünk elvehetik azt a keveset is, ami a családunk megélhetését biztosítja. A munkahelyünket, a vállalkozásunkat, a gyerekeink nevelését, a gondolataink és a szavaink szabadságát.
A politikusok – az ellenzéki politikusok is – védett burokban élnek. Most talán megrepedt ez a burok. Talán megtapasztaltak egy morzsányit abból, hogy mi folyik ebben az országban. Talán kezdik megérteni, hogy mi a dolguk, mi a kötelességük, miért küldte oda őket az, aki rájuk szavazott. Nem a jó fizetésért, nem a biztonságért, nem a senkit nem érdeklő sajtótájékoztatókért, nem azért, hogy kollaboráns gyávasággal közreműködjenek egy diktatúra kiépítésében.
Vadai Ágnes könnyei akkor válnak értékessé, ha megérti és a többi ellenzéki politikus is megérti, hogy mit kell tenniük. Ha megértik, hogy miért fordultak el tőlük az emberek. És ha felfogják, hogy most mi történik. Elég volt megtenniük azt, amit eddig soha nem tettek meg. Elég volt összefogni és ezrek mentek az utcára egyetlen hívó szóra. Ezrek álltak a fagyban órákig, nyelték a könnygázt zokszó nélkül, ezrek üvöltötték tegnap az MTVA épületében maradtaknak, hogy itt vagyunk, veletek vagyunk! Elég volt ez a közös ellenzéki fellépés ahhoz, hogy reményt adjon azoknak, akik már nem bíztak semmiben.
Ha Vadai könnyei csak a mindent beborító iszapot hizlalják tovább, akkor kár volt mindenért. Kár volt a fagyban reménykedő emberek áldozatáért. Mert azok ott az utcán ezerszer többet kockáztatnak, mint az ellenzéki politikusok. Minden egyes ember, legyen az újságíró, művész, közszereplő, pedagógus, gyári munkás, ápolónő, tudós, bolti eladó, diák, szülő vagy bármi más, sokkal többet kockáztat, mint egy levert sapka, egy megzúzott borda, egy sérült önérzet...
