Szerző: DEMÉNY PÉTER
2018.11.09.
– Különös jelenség vagy. Marosvásárhely mellett élsz, szabadúszó íróként – rajtad kívül nem is ismerek ilyent Erdélyben. Milyen ez az egyediség? Mit ihlet? Mit sebez?
– Ha hihetünk román kollégáinknak, akkor én vagyok az egyetlen szabadúszó író Romániában. Mircea Cărtărescut szokták emlegetni, de neki volt állandó rovata a sajtóban. Nem szoktam érezni ennek az egyediségét. Pontosabban ez egy lényegtelen egyediség, olyan, mint, mondjuk, az ország egyetlen lazacot reggeliző vörös hajú emberének lenni. A szövegeimre nézve nem következik belőle semmi. Az életembe viszont hoz egy nagyfokú szabadságot, ami nélkül megfulladnék. De hogy meglegyen az egyensúly, ugyanakkora mértékű kiszolgáltatottságot is jelent. Felkérésektől függ az egzisztenciám, nem igazán engedhetem meg magamnak, hogy munkákat, amelyeket nem szívesen végzek el, visszautasítsak. Elvileg azt sem engedhetném meg magamnak, hogy elküldjem a fenébe a rendszert, mert akkor munkáktól esek el. Mégis elküldöm, hadd legyen 2:1 a szabadság javára.
– Mondanál példát olyanra, amit nem szívesen végeztél? Hadd legyen 3:1!
– Például az Arany-balladás Litera-pályázat olyankor jött, amikor nem volt időm ilyesmire, és kedvem sem volt egyébbel foglalkozni, mint amivel éppen foglalkoztam. De megnéztem, mennyi a fődíj, mekkora terjedelmű szöveget kell írni, és azt mondtam, jó, vágjunk bele.
– Ha már felkérés: miben különbözik egy olyan átiraton való munka, mint a Caragiale-műből írt Zűrzavaros éccaka, egy saját drámád megírásától?
– A Zűrzavarost fordításnak tekintem. Igaz, hogy annak meglehetősen szabad, de nem adaptáció, tehát nem változtattam cselekményt, karaktereket, csak a szövegen dúsítottam egy kicsit. Saját drámában pedig mindent én találok ki, az egy másfajta munka. Nehezebb és élvezetesebb. De fordítani is szeretek. Sőt, az a helyzet, hogy valamennyire konyítok a norvég nyelvhez, és részben azért is szeretném fejleszteni ezt a konyítást, hogy hátha majd megdobnak egy-két Ibsen-újrafordítással.
– Ez a norvégtudás honnan jön?
– Onnan, hogy előbb megtanultam valamennyire dánul, és akkor már belevágtam a norvégba is. Az északi kultúra, a vikingek, tudom is én… De főként az, hogy láttam, romlik a memóriám. Tanulni akartam egy nyelvet, hogy valamennyire formában tartsam az elmém.
– „Adél” – mondod Kováts Adélról a 168 Órában megjelent interjúban. Ad valamiféle biztonságot és/vagy felelősséget az, hogy „Adél” és „Pali” (Mácsai) stb. figyelik és nagyrabecsülik a munkásságod? Magyarán, hogy ennyire számon tartanak a magyarországi színházi világban?
– Biztonságban nem érzem magam, jó társaságban viszont igen. Ami a felelősségérzetet illeti, ez talán annyiból áll, hogy nem szeretnék csalódást okozni azoknak az embereknek, akiket nagyra tartok, így az általad említetteknek sem. Egyébként szerintem ez a természetes állapot, hogy létezik ez a figyelem egymás iránt, és színházigazgatók, színészek, rendezők, dramaturgok és mások, akik részei vagyunk a mai magyar színháznak, lehetőség szerint követjük egymás dolgait. Elmegyünk egymás előadásaira, néha összefutunk, koccintunk, tervezgetünk vagy csak dumálunk. Olyanokkal is, akikkel soha nem fogunk együtt dolgozni, de becsüljük egymás munkáját. Színházi életet élünk. Itthon Erdélyben ilyesmi legfeljebb fesztiválokon van, Pesten viszont szerdán...
