MÉRCE
Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2018.10.23.
Ennek az írásnak az első formája előadás volt a berlini MarxIsMuss kongresszuson, amelynek a szövegét utólag jegyeztem le angolul. Megjelent az International Socialism 152., 2016. őszi számában, a 111-116. lapon. Az írás külföldi közönség számára készült, és bizonyos egyoldalúságaival a sok évtizedes jobboldali historiográfia ferdeségeit szerettem volna helyrebillenteni. Ezért csak kurtán említem az ellenforradalmi epizódokat. Ennek ellenére rövid esszém nem mond ellent a történettudomány által föltárt tényanyagnak és a legtöbb értelmezésnek se, bár elméleti keretei természetesen mások – ezért az itteni értelmezés az én munkám és az én felelősségem. A kezdetleges antikommunista propagandaműveket nem vettem tekintetbe. Ezek lényege: alapvető egyetértés a Kádár-korszak hivatalos beállításával, amely az 1956-i demokratikus szocialista forradalmat restaurációs kísérletként, azaz „ellenforradalomként” mutatta be; ugyanezt hiszi a mai jobboldali propaganda is, csak amit a kádári ideológiai apparátus kárhoztatott, azt dicséri. De mindkettő hamisít, méghozzá ugyanúgy.
Hajlamosak vagyunk elfelejteni a történelmi eseményekben részt vevő emberek tapasztalatainak jelentőségét. A mainstream politikai irodalom úgy mutatja be az 1945. évet Kelet-Európában mint orosz megszállást, amely fokozatosan ráerőltetett egy gyökerek nélküli rendszert a vonakodó és ellenkező népességre, amely pusztán félelemből engedelmeskedett. De szinte senki nem vette a fáradtságot, hogy megmagyarázza, miért is hívják még kortárs konzervatívok és monarchisták is 1945-öt nemcsak „felszabadulásnak”, de „forradalomnak”. Az új – eleinte pluralista és demokratikus – rendszer Magyarországon a Vörös Hadsereg 1919-es önkéntes túlélőinek tízezreit találta, velük együtt pedig az 1919-es forradalom és Tanácsköztársaság résztvevőinek százezreit, valamint a szociáldemokrácia által tanított, valamelyest merev és ódivatú marxizmusban képzett szervezett munkások százezreit.
Manapság azt hangsúlyozzák, hogy a valamikor törvényen kívül helyezett kommunista pártnak csupán pár száz tagja volt. De ez nem csoda, ha figyelembe vesszük, hogy a tagság kemény börtönbüntetéssel járt: a párt legfontosabb vezetői közül ketten is tizenhat évet töltöttek a rácsok mögött.
De a rokonszenvező kommunisták közege – illetve a független szélsőbaloldalé, amely a szociáldemokraták és radikálisabb szakszervezetek, például a vasasok és a nyomdászok között talált menedéket – hatalmas volt, a segédmunkásoktól az avantgárd művészekig terjedt. Hozzájuk azonnal csatlakoztak a földreform által mozgósított parasztok milliói. Az agrárpártok szavazói csöppet se voltak antikommunisták.
1945 a régi uralkodó osztályok és politikai elitek, illetve a földbirtokos arisztokrácia végét jelentette, az elképesztően gazdag és meglehetősen népszerűtlen katolikus egyház végét, a maga hűbéri szokásaival és óriási birtokaival, a régi tisztikar és a dzsentrik által működtetett bürokrácia végét, a vidéket törvényességre és emberiességre való tekintet nélkül terrorizáló csendőrség végét, valamint a faji törvények, etnikai és nemi diszkrimináció végét.
A Tanácsköztársaság veteránjai és a bolsevikok mellé álló első világháborús hadifoglyok által indított spontán kommunista kísérleteket elnyomta a párt és a szovjet katonai közigazgatás. De az egyértelművé vált, hogy a szocialista és kommunista munkások és parasztok szocializmust akartak, nem pedig valamiféle langyos népi demokráciát. Azonnali kommünt akartak (ez a Tanácsköztársaság népszerű elnevezése volt), az összes termelőeszköz azonnali társadalmi tulajdonba vételét, fogyasztói egyenlőséget, mindenki számára hozzáférhető, ingyenes állami oktatást, az abortuszhoz és váláshoz való jog megteremtését, népi honvédelmet és rendőrséget, illetve tanácsrendszert a munkahelyeken és a településeken. Tudjuk, hogy mivé tették a sztálinisták mindezt. Ők mindig harcban álltak a baloldallal – és az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy az 1940-es években a szociáldemokrácia a kommunista párttól balra helyezkedett el, ezért üldözték olyan könyörtelenül.
Mindazonáltal az 1950-es évekre a hűbérellenes és az egyházi túlhatalom elleni intézkedések már a helyükön voltak, az újraelosztás pedig a városi proletariátusnak kedvezett. Zsarnokság, rendőrállam, cenzúra, brutális konformizmus, megszállottság és szegénység, igen, ugyanakkor egyértelmű társadalmi kedvezmények az alsóbb rétegek javára. Egyfajta kulturális forradalom is zajlott. Ingyenes oktatás, olcsó könyvek, modern nyomtatóipar első ízben, olcsó, gyakran ingyenes színház-, koncert- és mozijegyek, ingyenes múzeumok, óvodák, szerény szociális lakhatás. Mindez a szörnyű hiányokkal, a kor kopott fekete-fehér fényképein borzasztóan kinéző, alultáplált és alulöltözött nemzettel, az őrült iparosítással és a többi hasonlóval párosult. Egyértelművé vált, hogy a fizikai munka a társadalmi és morális lépcső legmagasabb foka – a történelemben először. (Többé nem az egyházban testet öltött „lélek”, vagy a királyság, arisztokrácia és nemesség által képviselt „kékvérű” kasztos kiválóság, sem pedig a vagyon burzsoá felsőbbsége.)...
