Szerző: Mirtill
2018.08.25.
Mikes Mirtill: E-mail Rodostóba
Kend jól tudja. Nem erőltetjük a hazajövetelét. Sőt. Marasztaljuk. Ez most divat mifelénk. Ez a marasztalás. De nem csak úgy, hogy vendégségben; tanyázzon még kend, hová siet! Hanem másképpen. Korholásnak is mondják, de azért az valahogy mégse ugyanaz, hanem csak olyasféle. Szerintem. Kend majd elbíbelődik a szófejtéssel a hűvösön, melyik a jó, nekem menni kell, mert bundáspalacsintát csinálunk a nagyival. Naná! Ebben a melegben. Szokjuk, mert nekem nuku Erzsébet tábor, mi a nagyival a pokolba kapjuk a Bözsi mama ingyen belépőjét, mert a nyári szünetben elkerültük a hideg templomot. („Ha megyünk, megfázunk, ha nem, ráfázunk!” – jósolta a tata rutinból, mert gyerekként többet ministrált, mint ahányszor ezek a mostani szenteskedők templomot láttak kívülről.)
Tehát, most az elmarasztalásból van sok. Még a családban is. Anyu megint elmarasztalta a mamikámat, hogy a tatával folyvást felnőtt dolgokat beszélnek előttem, mikor nagyon jól tudhatnák, hogy hiába nézek ki olyan kukának, mint amilyennek kinézek, attól még minden szót megjegyzek és mi lesz velem, ha gyanútlanul eljár a szám valamelyik sötét agyú talpnyaló előtt! Aki ráadásul még a sötét agya miatt félremagyarázza, amit még én se értettem, csak megjegyeztem. Ugye kend érti? Mert nem mindegy, hogy kezdőként hozza valaki, vagy viszi a pelenkát, mert láthattuk, haladóként már a tartalmát lapátolja ránk.
Nagyiéknak könnyű! Több diktatúrát túléltek már, immunisak. De nekem ez az első, és ráadásul a legmocskosabb. Ez sunyi! Ezt méregből mondta anyu. És mielőtt a nagyi tiltakozni, pláne védekezni tudott volna, már fújta is!
Emlékezzen csak mikor a Rákosi idejében a dédi elküldte a tanácsházára vágási engedélyt kérni, és „az aranyos cserfes kislányként” elmesélte a könyökvédős bácsiknak, hogy nem egyet vágunk majd, hanem a két disznót már le is vágtuk igazándiból, és most a kolbászt töltik, mert nagy a rokonság, és ne tereljen a nagyi, hogy már évek óta nem telik egy sovány süldőre se.
Emlékezzen csak! A szomszédság akkor nem jelentette fel feketevágásért a szüleit. A hivatalnok meg egyenesen a dédit marasztalta el, amiért a fecsegő gyereket küldte az engedélyért. Mert ha a spicli is bent lett volna az irodában, abból nagy baj lehetett volna. Ja, és nem kért alkotmányos költséget a szemhunyásért. Nem kamatoztatta a dédi kiszolgáltatottságát, mint most a kegyencek. Emberség, szolidaritás volt. Volt.
Vagy itt a most elhunyt szegény Kerényi művészúr. Még holtában is röhögik az alaptörvényes asztala, meg tervezett ministránstenyésztő tábora miatt. Ilyen buzgó mócsing volt kommunista párttitkárként is, de rendezőként dolgozott rendesen, és abban a diktatúrában mégiscsak a szakmai munka volt az értékmérő. Volt.
De a szolidaritás és a szakmaiság bizonyára nem is ősmagyar, és főleg nem keresztény eredetű szavak. Mert a narancskeresztényeknek ez volt az első, amiket még liberális korukban kiirtottak, hordozóstul. Nézze csak meg azt a fehér szakállas imádságos embert, milyen vegzatúrának van kitéve. Szakszerű, szolidáris volt és most is értőn gyakorolja a hivatását, viszi a kaját az éhezőknek és ezért naponta ezerszer, közpénzből belemarnak.
És azt hiszik a nagyiék, hogy mi nem kerülünk sorra?
...
