Pedig érdemes, mert így megismerheted Magyarország rejtett arcát. Én magam egy szemműtétem kontrolljaira többször is utaztam a betegszállítóval Tihanyból Szombathelyre és vissza. Béla, a kissé elhanyagolt Ford Transit vezetője a megbeszélt fél nyolc helyett már hétkor a ház előtt áll, sok az utasunk, mondja, közben elpöcköli a cigaretta csikkjét, aztán indulunk. Jókedvű fiú, sokan azt gondolják rólunk, hogy kiszuperált mentősök vagyunk, mondja, ő amúgy csakugyan mentős volt, de otthagyta, elege volt, mentős csak az lehet, akiben van elhivatottság, neki sok volt a feszültség, de a betegszállítás sem olyan nagy öröm, Németországban az ötszörösét kereshetné, de nem tud menni, a felesége és a két gyerek miatt, végülis nem mindenkinek való a külföldi élet, itthon nyugalmasabb. Első állomás Veszprém, Béla régi ismerőseit vesszük fel, mindketten naponta sugárkezelésre járnak Szombathelyre, gégerák, mondja Géza, középkorú férfi, még a szocializmusból maradt, rojtos autóstáska a hóna alatt, a másik Erzsi, szenvedés az élet, mondja ő, indulás után szendvicset csomagol ki egy Centrum-zacskóból, körbekínálja, némi panaszkodás, amiért ennyit kell utazni, Győrbe is mehetnének, de valamiért a szombathelyi kórházba utalták be őket, a következő állomás Zirc, de előbb még megállunk egy élelmiszerboltnál, vizet veszünk, az eladó ismerősként üdvözli az utasokat, szemlátomást ez bevett gyakorlat, Géza a járdán rágyújt, most már mindegy, mondja, nem hisz a sugárkezelésben, amúgyis már rokkantnyugdíjas, a felesége évekkel korábban elhagyta, úgysincs mit csinálnia egész nap, így legalább nincs egyedül, a cigarettákkal végeznek, Béla sürgeti a társaságot, Zircen betolatunk egy öregek otthonába, Béla kiszáll, két ápolóval tárgyal, Jenőt, egy nyugdíjas bácsit kellene Körmendre szállítani, de ő nem akar menni, tolószékben ül, kabátban, kalappal a fején, kis zacskó az ölében, maradni akarok, mondogatja, egy rampán tolják fel, nem akarok még meghalni, egy ápoló megnyugtatja, hogy másnap visszahozzák, Jenő bácsi az ebédje miatt aggódik, de az ápoló megnyugtatja, hogy félreteszik, még egy utasunk van, mondja Béla, keskeny, göröngyös utakon haladunk, térképre nincs szükség, minden települést ismer Nyugat-Magyarországon, és ismeri a kerülőutakat is, ha nagy a forgalom, vagy baleset történik, azonnal tud váltani, meg a kollégák is jeleznek telefonon. Szentimrefalva olyan falu, mintha a világ már végetérne előtte, kétszáz lakos, embert sem látunk sehol, egy bolt és egy kocsma, egy kis mellékutca legutolsó házához megyünk, itt már nincs is élet, a ház ablakai bedeszkázva, a vakolat már régen lehullott, a kerítés bedőlt, itt él egyedül egy idős, rákos férfi, a járás is nehezére esik, Béla támogatja, tulajdonképpen mentőknek kellene vinni, mert bármikor rosszul lehet, de hát aztán mégis mi visszük, Gézával segítik fel a hátsó ülésre, már nem fogjuk visszahozni, mondja nekem a sofőröm, nincs senkije, az ablakai azért vannak bedeszkázva, mert ha nincs otthon, kirabolják, a kutyáját megmérgezték, a szomszédjai vásárolnak neki ezt-azt, a háziorvos is látogatta, de megmondta, hogy nincs értelme itt tartani, így ér véget egy élet egy kis magyar faluban, a férfi maga elé néz, hátra sem fordul, nem akarja látni a romos házat, ami valamikor az otthona volt. Most már csendben utazunk Szombathelyig, Béla először a sugárkezelésre érkezőket kíséri fel, át kell adnia őket egy orvosnak, délután aztán majd jön értük, a szentimrefalvai férfiért hordágyat hoznak le a sürgősségiről, aztán majd elhelyezik valahol, ez már rutinfeladat nekik, sok az öreg, akik már nem tudnak gondoskodni magukról, a végén engem visz a szemészetre, délután majd jön vissza értem is, várjak csak türelemmel, neki van még egy útja Körmendre.
Hazafelé még megállunk Farkasgyepűn, a tüdőszanatóriumban, rozzant nénit veszünk fel, vége a kezelésnek, visszük őt is haza Veszprémbe. Panaszkodik, mert otthon nem várja senki, amúgyis vége az életének, útközben megállunk a szokásos élelmiszerboltnál, Béla vesz neki konzervet vacsorára, felviszi a csomagját a lépcsőn. Délután ötre én is hazaérek.
