ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: KOVÁCS ZOLTÁN
2018.08.10.
1994 márciusában három ember ült a rádióstúdióban: Döbrentei Kornél, P. Szabó József és, emlékeim szerint, Rapcsányi László. Utóbbiban nem vagyok egészen biztos, bízom abban, hogy emlékezetem nem csal meg. Szombat délután négy óra volt, ilyenkor kezdődött a rádió politikai-kulturális hetilapja, a 168 óra, csakhogy a Magyar Rádió ügyvezető alelnöke, Csúcs László nem sokkal előtte elbocsátotta a műsor szinte teljes stábját, és ilyen előzmények után ült be a három említett beszélgetőtárs Mester Ákosék helyére.
Miről szólt a beszélgetés? Arról, hogy milyen jó is, hogy végre ők, mármint a szellemi élet nemzeti gondolkodású emberei elfoglalhatták azt a helyet, amelyik már régóta megilleti őket. Már régen nekik kellene szólniuk a hallgatókhoz olyan mondanivalóval, amelyik nemzeti sorskérdéseket, nem pedig marginális politikai ügyeket tárgyal. Ez az örömködés töményen mintegy négy percen keresztül tartott, kissé ellazultabb változatban további két-három percig, aztán hirtelen csönd lett. Négy-hat-hét percig lehet arról beszélni, hogy milyen jó is, ha a sors igazságot szolgáltat, mert akkor lehet fontos ügyekről tárgyalni, de az élő rádióműsor kegyetlen szigora szerint a nyolcadik percben már illik valami érdemlegeset mondani. Nem lehet egy műsor csaknem egyórás időtartama alatt arról beszélni, milyen jóra is fordult a benn ülők, rajtuk keresztül a nemzet, sőt, az egész térség sorsa.
A csöndet a költő törte meg, amikor arról szólt, hogy ennek az oldalnak meg kell mutatnia, hogy van mondanivalója a világról, vannak megőrzendő értékei, és most itt az alkalom.
Vagyis hét perc elteltével visszatértek az első gondolathoz: milyen jó, hogy ott ülnek a mikrofon körül, vannak értékek. Csaknem egy órán keresztül folyt ez az igen üres társalgás, a hallgató feszengett, hogy mi ez, és meddig tart, majd eszébe jutott Karinthy rövid táviratszövege: „Angliát elfoglaltuk. Suergoenyvalaszt, Mit csináljunk vele? Hoefer”.
De hát nem egyedül a 168 órát foglalták el a kultúra és média harcosai, sőt, egy héttel korábban még gyalázatosabb volt a helyzet, mert akkor – nyilván nem volt jobb ötlet – a Petőfi adó Szív küldi című műsorát dobták be, és elmaradt Barát József Harminc perc alatt a Föld körül című kiváló magazinműsora is.
Akkoriban egy ilyen jelentőségű politikai döntés, mint Csúcs Lászlóé volt, még erősen borzolta a kedélyeket, létezett szolidaritás. A rádió épülete melletti tüntetésen ezerötszáz-kétezren voltak. A Népszabadság tudósítása szerint zömében rádiósok és újságírók, velük szemben egy kisebb, negyven-ötven emberből álló ellentüntető csoport, Kéri Edit és Horváth Gyula színész vezetésével, szlogenjük akár ma is használható volna: Liberálisok kifelé, magyarok befelé! Még Bayer Zsolt is szolidaritásáról biztosította a kirúgottakat, aki akkoriban még a Népszabadságnál dolgozott. A folyosóncímű, 1994. március 5-én megjelent beszámolójában akkor hitet tett minden igazságtalan és erőszakos politikai döntés ellen. Megjegyzem, a Fidesz véleményét Deutsch Tamás gyújtó hangú beszédben tolmácsolta: „A Fidesz megítélése szerint az elmúlt hét végén a Magyar Rádióban alapvetően politikai indíttatásból végrehajtott tisztogatás volt, még akkor is, ha mindenki mást mond. Miért történt az, ami történt? (…) Nem tudunk szabadulni attól a gyanútól, hogy a történtek újra csak a szekértábor-politika következményei, és most az egyik, éppen hatalmi pozícióban lévő szekértábor akarja kiseprűzni a másik szekértáborhoz tartozónak vélt újságírókat a tömegtájékoztatásból; azokat az újságírókat, akik közül sokaknak az az egyetlen bűnük, hogy az objektív és pártatlan újságírás elveihez és gyakorlatához ragaszkodtak. Súlyos csapás ez a sajtó és a tömegtájékoztatás szabadságára, ami még súlyosabbá válhat akkor, ha az elkövetkezendő években is ez a logika fogja megszabni azt, ami a média területén történik. Ebben a helyzetben kell kimondanunk azt, hogy megálljt kell parancsolni ezeknek az eseményeknek!” Azért a viszonylag terjedelmes idézet, mert talán nem haszontalan emlékezni azokra az időkre, amikor mindenféle kultúrharc és kormányzati erőszakoskodások ellen egykor olyanok léptek föl, akik ma ugyanazt művelik, ami ellen korábban fölléptek.
Olyan harcba kezdtek, amiről egykor azt hirdették, hogy nyertese nem, csak vesztese lehet...
