Szerző: L. RITÓK NÓRA
2018.07.01.
Számukra minden értelmezhetetlen. Az iskolából még inkább alapkészséghiányosan kerülnek ki, mint a többi, ép kortársuk, olvasni, írni, számolni nem tanulnak meg olyan mértékben, hogy ez számukra jobb kilátást eredményezzen. Végig görgetik őket az évfolyamokon, mit csináljanak velük, túl sokáig nem akarják ott tartani őket, nincs értelme az évismétléseknek, fejleszteni meg nem igazán tudják, ahhoz megfelelő szakemberek kellenének, a többi is épp elég időt vesz el a pedagógustól. A szüleik meg úgy sem szólnak semmiért, ők csak annyit fognak ebből az egészből, hogy a gyereküknek másféle tankönyv kell, elfogadják, amit a rendszer tud adni nekik, és kész. Ők nem viszik iskola után őket plusz fejlesztésre, nincs is hova. Az ilyen SNI (sajátos nevelési igényű) gyerekek nem elvégzik az általános iskolát, inkább „kijárják”. Ha ez a 16. életévükre fejeződik be, akkor ennyi volt. Többnyire el is érik itt ezt a kort, az óvoda is visszatartja őket, ameddig lehet, aztán az elsőt általában kétszer járják, így meg is van az iskolakötelezettségi korhatár. Az általános iskolából így nem kell speciális szakiskolába irányítani őket, igaz, azzal sem mennének túl sokra. Szóval, maradnak otthon.
A mobilitás is értelmezhetetlen náluk, hiszen sérültségük mértékétől függően folyamatos figyelemre, irányításra és segítségre szorulnak, és kinek kellene ilyen munkavállaló? Meg nem is nagyon akarnak menni sehova, az otthon biztonsága az egyetlen pozitív dolog, amire építhetnek.
Kivárják a közmunkát. Mivel a nevüket oda tudják írni a jelenléti ívre, így benne voltak a rendszerben, „elvoltak” a többiekkel. Egészen addig nem volt gond, amíg be nem jött a „szűkítés”: a 25 év alattiakat nem lehet behívni közmunkára. Nekik ki lettek találva az átképzések, a tanfolyamok. Amelyeken ott kell lenni, ez az egyetlen feltétel, ami biztos, nem lehet hiányozni, max. 20%-ot.
Ha ez sikerül, megvan a papír, olyat, akinek a vizsga ne sikerült volna, még nem hallottam. Van már ilyen elvégzett tanfolyam, pl. targoncavezetői, számítástechnikai, igaz, ezzel sem mennek semmire, de legalább addig, míg jártak, volt jövedelmük.
Most azonban egyikük „kihiányozta” magát, nem bocsájtható vizsgára, sőt, más retorziók vannak, lehet, vissza kell fizesse, amit addig kapott, talán még a képzés ráeső részét is, és kizárják a 22 500 Ft-os támogatásból is, egy évre. Nagyon megrémültünk, mikor meghallottuk. Miből fizeti vissza? És miből él majd egy évig? Az anyja özvegyi nyugdíjából? Meg a két kiskorú testvére családi pótlékából?
Közben kiderült, hogy a szintén sérült húga meg nem fogadta el a felkínált tanfolyamot. Így ő is kizárásra fog kerülni. Marad tehát három felnőtt, és két kiskorú a családban. És a három felnőttből kettőnek semmiféle jövedelme nem lesz.
Próbáltuk megértetni velük, mit kellett volna tenniük, mi fog most történni. A „miért nem mentél be a tanfolyamra?” kérdésre, vállrándítás volt a válasz. A „hol voltál, amíg a képzés volt?”-ra pedig ez: „Az utcán. Meg a buszmegállóban. Meg itthon.” A testvéréből annyit ki tudunk szedni, hogy sosem volt még egyedül a 25 km-re levő kisvárosban, ahol a tanfolyam lenne, és nem akar menni. Mert fél. Arra, hogy miből fognak élni, nincs válasz. Csak néznek, nem is értik, mi a bajunk.
Nyilván, aki ismeri őket, tudja, és talán az is, aki nem ismeri, már az első találkozón leveheti, hogy nem értik, mit mondanak nekik, nem tudnak tájékozódni, dönteni, megjegyezni betartandó dolgokat. A hosszú távú memóriájuk nagyon gyenge. Egyedül pedig nem képesek új közegben működni.
Aztán, ahogy az ember végig gondolja, hogy jutottunk el eddig, mi hiányzott, érthetővé válik: feltehetően mindenki jót akart. A polgármesteri hivatal talán látta, hogy csak így, ezen a módon tudja jövedelemhez juttatni a 25 év alattiakat, ha tanfolyamra mennek. Ha nem írja be őket, jövedelem nélkül maradnak. Jót akart hát, és behívta a tanfolyamlehetőségre. A képzést szervező hivatal meg nyilván beírja mind, aki jelentkezik, lehet, nekik még a létszám is elő van írva, hiszen az nyilvántartott, hány 25 év alatti van a rendszerben, nekik az a feladatuk, hogy bevonják őket, hiszen „cél a teljes foglalkoztatás”, és aki az iskolarendszerben nem tudott szakmát szerezni, nekik ezt a lehetőséget adhatják. A képzést tartóknak meg kell tartania a tanfolyamot, hiszen az ezért kapott támogatásból működnek, az egyetlen dolog amihez ragaszkodnak, a jelenlét, hogy igazolva legyen az ő részük is.
Csak egyetlen dolog hibádzott, hogy a bevontak nem értették meg a feladatukat, a következményeket, a kötelezettségeket. Aláírták, persze. Aláírnak ők mindent, amire a hivatalokban azt mondják, jó lesz, csak alá kell írni. Sőt, bárkinek aláírnak bármit. (Kezességet is….)
Nem gondnokoltak, nincs gyámjuk. De ott vannak a határán. Döntenek, aláírnak, de nem értik. Önrendelkezési képességeik nagyon alacsonyak. És felnőttek. Az állam részéről megtörténik a lehetőségnyújtás. A rendszer azt mondja: aláírta, ám nem tartotta be a szerződést, ezért büntetés jár.
Ám a képességek hiánya miatt nem fogják fel, mi történik. Ülnek otthon, és ennyi. Nem tudnak dolgozni, semmit. Csak annyit tudnak, hogy nem akarnak elmenni. Arra a „tanfolyamra” sem.
Mi lesz velük? Milyen munka adódhat egy szegregátumban nekik? Miből fognak élni? Élelmet, tűzifát venni?
Mit tervez a rendszer a sérült, tanfolyamra képtelen, 25 év alatti fiatalokkal? Várjanak, amíg családot nem alapítanak, és akkor a családi pótlék ott lesz, amiből élhetnek? Mert ez az egyetlen, amire számíthatnak? Nyilván nem tudnak abból sem megélni, a gyerek majd kiemelésre kerül…Aztán jön majd a következő. Újratermeli a nyomorúság magát.
Vagy ezt nem lehetett látni? Hogy a közmunkába bevont 25 év alattiak egy része nem kompatibilis a rendszer terveivel?
Látszik pedig, nagyon is. A nyomorult házaikon, a képességhiányos szülőkön, a hiányos táplálkozáson, a betegségeiken, a gyógyszerhiányon, az átörökített szokásokon, a fejlesztésükre képtelen iskolarendszeren, a számukra elérhető és végezhető munkalehetőségek hiányán. Minden világosan látszik. Csak a megoldás nem.
