Szerző: Jessica Joelle Alexander · Iben Dissing Sandahl
2018.
A gyerekek alapvető jóságába vetett hit, az őszinte és hiteles szülői hozzáállás, az elfogadás és az ítélkezésmentesség olyan nevelési alapelvek, amelyeknek eredményeként a gyerekek kiegyensúlyozottak, érzelmileg rugalmasak, empatikusak és együttműködők lesznek – és ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek nem csak a gyerek-, hanem a felnőttkori boldogsághoz is szükségesek.
Dr. Vekerdy Tamás a könyvhöz írt utószavában bemutatja, hogy a hazai nevelési elvek inkább a könyvben részletezett teljesítményorientált amerikai gyakorlathoz állnak közel, ezért mi is sokat tanulhatunk a világ legboldogabb embereitől a gyereknevelés területén.
------------------------
Vekerdy Tamás: Utószó a magyar kiadáshoz / ÉS MI VAN VELÜNK?
Mint könyvünkben is olvashattuk, a több mint 40 éve – pontosabban most már 46
éve – folyó „boldogságkutatásokban” mindig a dánok állnak az első helyen. Ők a
legboldogabbak. És a gyerekeik. Persze, mert a „boldog” – szívesebben mondanám:
örömteli – gyerekkor „boldog”, örömteli felnőttkort prognosztizál, jósol, vetít előre.
De mi az, hogy boldog?
Már ajánlottam az „örömtelit”, de most még hozzáteszem: jól érzi magát a
bőrében.
Miért?
Min múlik ez?
Egy amerikai anya, aki dán férfihoz ment feleségül, és egy dán anya, aki
pszichoterapeuta is, a józan ész és az alapos kutatások segítségével is megpróbálnak
rájönni ebben a könyvben arra, miért van ez így. Miért a dánok a legboldogabb
emberek?
Dániát és a dán nevelési szokásokat tapasztalataik alapján az amerikaiakkal vetik
össze, és néhány dolog azonnal szembeötlik, és sajnos ez a néhány dolog semmiben
sem különbözik a magyar és a dán gyakorlat különbségétől.
Mi az amerikai utat követjük…
Verseny, versengés, az én gyerekem, a mi gyerekünk jó, a legjobb –
tanulmányban, sportban, viselkedésben stb. –, és nem jut eszünkbe, hogy ez talán
összefügg azzal, hogy a gyerek annyit szorong, hogy olyan „figyelemzavaros”, olyan
depressziós, olyan agresszív…
Nem, nem jut eszünkbe, hogy szokásainkon, elvárásunkon változtassunk, inkább
kezeltetjük a gyereket, inkább gyógyszereljük.
Mondogatjuk, hogy milyen fontos dolog a játék, a szabad játék, és még bele is írjuk
az óvodai nevelés országos alapprogramjába (de persze csak oda, az iskolai
tantervekből már hiányzik), holott a dán tapasztalat szerint az örömteli, a
magabiztos és rugalmas (a stresszeket jól tűrő és a kibillenés után mindig eredeti
önmagához könnyen visszatérő) felnőttkor nem érhető el sok szabad játék nélkül.
Az ember akkor igazán ember, amikor játszik – mondta már Schiller is, európai
himnuszunk, az Örömóda nagy költője, az esztétikai nevelésről írott leveleiben.
Kitűnő pécsi agykutatónk, Grastyán Endre kedvenc idézete volt ez, és ő mindig
hozzátette – macskákkal végzett kísérletei alapján: de a játék szabadsághoz kötött
funkció. A művészetben és a tudományban aztán olyan dolgokkal játszunk – és ha
nem játszunk velük, nem is leszünk igazán eredményesek! –, amiket nem tudunk
megoldani, és olyan dolgokra bukkanunk, amilyenekre nem is gondoltunk volna.
És vajon hitelesek vagyunk-e? Vagyis őszinték vagyunk-e önmagunkkal és
gyerekeinkkel? Vagy hagyjuk, hogy a környezetből érkező nyomás – média,
rokonok, külvilág – akaratunk ellenére is tereljen, szorítson abba az irányba, amerre
ő akar? Esetleg megkövetelünk a gyerekünktől olyan dolgokat iskolai eredményben,
sportban, magaviseletben – Köszönj szépen a néninek! – vagy bármi másban,
amikkel igazából mi sem értünk egyet, de hát ezt így kell csinálni?
Vagy meg tudunk-e maradni hitelesnek, önmagunkkal azonosnak az őszinteség
erejével?
Mert csak akkor tudjuk megérteni igazán a másikat, ha magunkat mindig
megújuló erőfeszítésben újra és újra megpróbáltuk megérteni és kifejezni.
És ez a magatartás ad – adna – biztonságot a gyerekeinknek is!
Lehet, hogy mi is bizalom és rugalmasság helyett inkább hatalmi harcokat
folytatunk? A családban is ugyanúgy, mint az iskolában? Hatalmi harcokat, melyek
könyvünk szerint felszámolják a bizalmat, az őszinteséget, a hitelességet – és ezzel
az örömteli, „boldog” életet!
Tudjuk-e igazán értékelni a haszontalannak tűnő dolgokat, a hangulatot, a kedélyt
– a lassan sötétedő délutánokat, amikor a gyerekekkel fölösleges dolgokról,
mondjuk, a mi nagymamánk fekete vizslájáról beszélgetünk? Az ilyen nem nevelő,
nem okító beszélgetések orientálják a gyereket térben és időben, és az érzelmi
biztonság, az összetartozás élményét adják…
De mi sajnos nem hiszünk ezekben a „haszontalan” dolgokban. Számunkra a
legfontosabb az előrejutás, a tanulás, a „siker”, amiről sokszor nem is tudjuk, hogy
mi, vagy teljesen félrevezetnek benne minket. Könyvünk szerzői szomorúan
állapítják meg, hogy az Egyesült Államok, melynek Függetlenségi nyilatkozatában
szerepel a boldogságra való törekvés joga, még az első tízben sincs a boldog
országok rangsorában. „Épphogy bekerül az első húszba, a tizenhetedik hely
környékén, Mexikó után. Annak ellenére, hogy a boldogsággal egy egész
pszichológiai ágazat foglalkozik.”
És mi?
Hát valahol a 104. helyen kullogunk (2015-ben). Bizonyára nálunk is ki lehetne
mutatni, hogy hány fiatal szed antidepresszánsokat, és hogy ez hogy emelkedett az
elmúlt egy-két évtizedben, ahogyan szerzőink följegyzik, hogy az Egyesült
Államokban 2005 és 2008 között 400%-kal emelkedett ez a fogyasztás.
Hányszor olvasom a szülői panaszokat levelekben, hogy „elhatároztam, hogy én
soha nem fogok úgy üvöltözni a gyerekemmel, ahogy az anyám üvöltött velem, és
egyszer csak elszakad a cérna, és csak hallgatom magamat kívülről, hogy ugyanúgy
üvöltök, mint annak idején az anyám”.
A dánok nem üvöltenek a gyerekkel. Akkor se, ha éppen ki akar rohanni az
úttestre. Holott már ötször hallotta, hogy ezt nem lehet, nem szabad. A dán anya
megáll, mélyet lélegzik, és leguggol a fiához, ahogy könyvünkben olvashatjuk, és így
beszél vele.
Sikerrel.
Mert a mély kapcsolatban ott él a „haszontalan” dolgokban, játékban,
hangulatokban kikovácsolt összetartozás…
Igen, mi magyarok ugyanúgy bűntudatot érzünk, mint az amerikai szülők, amikor
szabadon játszunk – „értelmetlenül” – a gyerekkel, ahelyett, hogy „tanítanánk”,
„nevelnénk”, „fejlesztenénk”…
Kétségbeejtő, hogy nálunk úgy kerülnek óvodába manapság, nagy számban a
gyerekek, hogy nem tudnak játszani és mesét hallgatni!
Holott a játékban és a mese hallgatása közben dolgozza fel a gyerek mindennapi
élményeit, és ha ez nem történik meg, duzzad benne a feszültség, és agresszív
indulatokban robban, majd később lehúzza őt a depresszióba.
Igen, az Egyesült Államokban is drámai módon csökkent az elmúlt 50 évben a
gyerekek játékra fordított ideje. Egyrészt a tévé és más képernyős technológiák
hatására, másrészt a szülők eszelős módon félteni kezdték a gyerekeiket a
sérülésektől, a drága időt pedig inkább fejlesztésre akarták fordítani.
Pedig gondoljuk meg: amikor képernyő elé ültetem a gyereket, ezt az örökmozgót,
gúzsba kötöm aktivitását, nem beszélve arról, hogy a látott mese leállítja
fantáziájának működését… (A hallott mese pedig belső képeket hív elő, ami a
feldolgozás legfontosabb módja.)
Igen, Dánia a játék és a mese – mesélés, történetmondás – országa.
Játék! Gondoljunk csak a legóra, nem véletlenül árad ki az egész világra éppen
Dániából. (Leg godt = jól játszani!)
Kutatásokból tudjuk, hogy ha a gyerek eleget játszik szabadon, sokkal kevesebbet
szorong.
Dániában a tanítók és a tantervek kidolgozói az elmúlt évszázadokban nem
akarták, hogy a tanulás kösse le a gyerekeket. Azt akarták, hogy maradjon idejük
játszani. A játékban kialakul a belső ösztönzés, míg a teljesítménykényszerben
éppen ez apad el. És igen, akik a külső elvárásoknak akarnak megfelelni – mert
ennek kell megfelelniük –, azok szoronganak és a depresszió felé tartanak, míg a
belső vezérlés jó érzéssel tölt el.
Magyarországon az utóbbi időben leszoktunk arról, hogy hagyjuk, hogy a gyerek
maga próbálkozzon, és ehelyett, mint az amerikaiak, ott körözünk fölöttük
(helikopterszülők), és „óvjuk”, „segítjük” őket – vagy, és ez a másik véglet, nem is
törődünk velük.
Engedjük szabadon gyerekeinket, tanácsolja a dán praxis, és kerüljük el a túl
gyors beavatkozást. Így fejlődik igazán az önkontroll és a rugalmas válaszadás
képessége. És így kerülünk egyre mélyebb kapcsolatba saját magunkkal, ami nagy
biztonságot ad.
És: mindenről beszélni kell, a tragikus és felkavaró eseményekről is, a gyerekekkel.
A dánoknak soha nem jutott eszükbe, hogy a tragikus befejezést egy-egy mesében
átírják, hogy megkíméljék a gyereket.
A hallgatóra bízzák a következtetések levonását.
------------------------
Vekerdy Tamás: Utószó a magyar kiadáshoz / ÉS MI VAN VELÜNK?
Mint könyvünkben is olvashattuk, a több mint 40 éve – pontosabban most már 46
éve – folyó „boldogságkutatásokban” mindig a dánok állnak az első helyen. Ők a
legboldogabbak. És a gyerekeik. Persze, mert a „boldog” – szívesebben mondanám:
örömteli – gyerekkor „boldog”, örömteli felnőttkort prognosztizál, jósol, vetít előre.
De mi az, hogy boldog?
Már ajánlottam az „örömtelit”, de most még hozzáteszem: jól érzi magát a
bőrében.
Miért?
Min múlik ez?
Egy amerikai anya, aki dán férfihoz ment feleségül, és egy dán anya, aki
pszichoterapeuta is, a józan ész és az alapos kutatások segítségével is megpróbálnak
rájönni ebben a könyvben arra, miért van ez így. Miért a dánok a legboldogabb
emberek?
Dániát és a dán nevelési szokásokat tapasztalataik alapján az amerikaiakkal vetik
össze, és néhány dolog azonnal szembeötlik, és sajnos ez a néhány dolog semmiben
sem különbözik a magyar és a dán gyakorlat különbségétől.
Mi az amerikai utat követjük…
Verseny, versengés, az én gyerekem, a mi gyerekünk jó, a legjobb –
tanulmányban, sportban, viselkedésben stb. –, és nem jut eszünkbe, hogy ez talán
összefügg azzal, hogy a gyerek annyit szorong, hogy olyan „figyelemzavaros”, olyan
depressziós, olyan agresszív…
Nem, nem jut eszünkbe, hogy szokásainkon, elvárásunkon változtassunk, inkább
kezeltetjük a gyereket, inkább gyógyszereljük.
Mondogatjuk, hogy milyen fontos dolog a játék, a szabad játék, és még bele is írjuk
az óvodai nevelés országos alapprogramjába (de persze csak oda, az iskolai
tantervekből már hiányzik), holott a dán tapasztalat szerint az örömteli, a
magabiztos és rugalmas (a stresszeket jól tűrő és a kibillenés után mindig eredeti
önmagához könnyen visszatérő) felnőttkor nem érhető el sok szabad játék nélkül.
Az ember akkor igazán ember, amikor játszik – mondta már Schiller is, európai
himnuszunk, az Örömóda nagy költője, az esztétikai nevelésről írott leveleiben.
Kitűnő pécsi agykutatónk, Grastyán Endre kedvenc idézete volt ez, és ő mindig
hozzátette – macskákkal végzett kísérletei alapján: de a játék szabadsághoz kötött
funkció. A művészetben és a tudományban aztán olyan dolgokkal játszunk – és ha
nem játszunk velük, nem is leszünk igazán eredményesek! –, amiket nem tudunk
megoldani, és olyan dolgokra bukkanunk, amilyenekre nem is gondoltunk volna.
És vajon hitelesek vagyunk-e? Vagyis őszinték vagyunk-e önmagunkkal és
gyerekeinkkel? Vagy hagyjuk, hogy a környezetből érkező nyomás – média,
rokonok, külvilág – akaratunk ellenére is tereljen, szorítson abba az irányba, amerre
ő akar? Esetleg megkövetelünk a gyerekünktől olyan dolgokat iskolai eredményben,
sportban, magaviseletben – Köszönj szépen a néninek! – vagy bármi másban,
amikkel igazából mi sem értünk egyet, de hát ezt így kell csinálni?
Vagy meg tudunk-e maradni hitelesnek, önmagunkkal azonosnak az őszinteség
erejével?
Mert csak akkor tudjuk megérteni igazán a másikat, ha magunkat mindig
megújuló erőfeszítésben újra és újra megpróbáltuk megérteni és kifejezni.
És ez a magatartás ad – adna – biztonságot a gyerekeinknek is!
Lehet, hogy mi is bizalom és rugalmasság helyett inkább hatalmi harcokat
folytatunk? A családban is ugyanúgy, mint az iskolában? Hatalmi harcokat, melyek
könyvünk szerint felszámolják a bizalmat, az őszinteséget, a hitelességet – és ezzel
az örömteli, „boldog” életet!
Tudjuk-e igazán értékelni a haszontalannak tűnő dolgokat, a hangulatot, a kedélyt
– a lassan sötétedő délutánokat, amikor a gyerekekkel fölösleges dolgokról,
mondjuk, a mi nagymamánk fekete vizslájáról beszélgetünk? Az ilyen nem nevelő,
nem okító beszélgetések orientálják a gyereket térben és időben, és az érzelmi
biztonság, az összetartozás élményét adják…
De mi sajnos nem hiszünk ezekben a „haszontalan” dolgokban. Számunkra a
legfontosabb az előrejutás, a tanulás, a „siker”, amiről sokszor nem is tudjuk, hogy
mi, vagy teljesen félrevezetnek benne minket. Könyvünk szerzői szomorúan
állapítják meg, hogy az Egyesült Államok, melynek Függetlenségi nyilatkozatában
szerepel a boldogságra való törekvés joga, még az első tízben sincs a boldog
országok rangsorában. „Épphogy bekerül az első húszba, a tizenhetedik hely
környékén, Mexikó után. Annak ellenére, hogy a boldogsággal egy egész
pszichológiai ágazat foglalkozik.”
És mi?
Hát valahol a 104. helyen kullogunk (2015-ben). Bizonyára nálunk is ki lehetne
mutatni, hogy hány fiatal szed antidepresszánsokat, és hogy ez hogy emelkedett az
elmúlt egy-két évtizedben, ahogyan szerzőink följegyzik, hogy az Egyesült
Államokban 2005 és 2008 között 400%-kal emelkedett ez a fogyasztás.
Hányszor olvasom a szülői panaszokat levelekben, hogy „elhatároztam, hogy én
soha nem fogok úgy üvöltözni a gyerekemmel, ahogy az anyám üvöltött velem, és
egyszer csak elszakad a cérna, és csak hallgatom magamat kívülről, hogy ugyanúgy
üvöltök, mint annak idején az anyám”.
A dánok nem üvöltenek a gyerekkel. Akkor se, ha éppen ki akar rohanni az
úttestre. Holott már ötször hallotta, hogy ezt nem lehet, nem szabad. A dán anya
megáll, mélyet lélegzik, és leguggol a fiához, ahogy könyvünkben olvashatjuk, és így
beszél vele.
Sikerrel.
Mert a mély kapcsolatban ott él a „haszontalan” dolgokban, játékban,
hangulatokban kikovácsolt összetartozás…
Igen, mi magyarok ugyanúgy bűntudatot érzünk, mint az amerikai szülők, amikor
szabadon játszunk – „értelmetlenül” – a gyerekkel, ahelyett, hogy „tanítanánk”,
„nevelnénk”, „fejlesztenénk”…
Kétségbeejtő, hogy nálunk úgy kerülnek óvodába manapság, nagy számban a
gyerekek, hogy nem tudnak játszani és mesét hallgatni!
Holott a játékban és a mese hallgatása közben dolgozza fel a gyerek mindennapi
élményeit, és ha ez nem történik meg, duzzad benne a feszültség, és agresszív
indulatokban robban, majd később lehúzza őt a depresszióba.
Igen, az Egyesült Államokban is drámai módon csökkent az elmúlt 50 évben a
gyerekek játékra fordított ideje. Egyrészt a tévé és más képernyős technológiák
hatására, másrészt a szülők eszelős módon félteni kezdték a gyerekeiket a
sérülésektől, a drága időt pedig inkább fejlesztésre akarták fordítani.
Pedig gondoljuk meg: amikor képernyő elé ültetem a gyereket, ezt az örökmozgót,
gúzsba kötöm aktivitását, nem beszélve arról, hogy a látott mese leállítja
fantáziájának működését… (A hallott mese pedig belső képeket hív elő, ami a
feldolgozás legfontosabb módja.)
Igen, Dánia a játék és a mese – mesélés, történetmondás – országa.
Játék! Gondoljunk csak a legóra, nem véletlenül árad ki az egész világra éppen
Dániából. (Leg godt = jól játszani!)
Kutatásokból tudjuk, hogy ha a gyerek eleget játszik szabadon, sokkal kevesebbet
szorong.
Dániában a tanítók és a tantervek kidolgozói az elmúlt évszázadokban nem
akarták, hogy a tanulás kösse le a gyerekeket. Azt akarták, hogy maradjon idejük
játszani. A játékban kialakul a belső ösztönzés, míg a teljesítménykényszerben
éppen ez apad el. És igen, akik a külső elvárásoknak akarnak megfelelni – mert
ennek kell megfelelniük –, azok szoronganak és a depresszió felé tartanak, míg a
belső vezérlés jó érzéssel tölt el.
Magyarországon az utóbbi időben leszoktunk arról, hogy hagyjuk, hogy a gyerek
maga próbálkozzon, és ehelyett, mint az amerikaiak, ott körözünk fölöttük
(helikopterszülők), és „óvjuk”, „segítjük” őket – vagy, és ez a másik véglet, nem is
törődünk velük.
Engedjük szabadon gyerekeinket, tanácsolja a dán praxis, és kerüljük el a túl
gyors beavatkozást. Így fejlődik igazán az önkontroll és a rugalmas válaszadás
képessége. És így kerülünk egyre mélyebb kapcsolatba saját magunkkal, ami nagy
biztonságot ad.
És: mindenről beszélni kell, a tragikus és felkavaró eseményekről is, a gyerekekkel.
A dánoknak soha nem jutott eszükbe, hogy a tragikus befejezést egy-egy mesében
átírják, hogy megkíméljék a gyereket.
A hallgatóra bízzák a következtetések levonását.
Magyarországon nem győzi hangoztatni az ember, hogy ne akarj tökéletes szülő,
tökéletes anya vagy apa lenni. A dánok ki is mondják, a gyerekeknek a szüleiktőlnem tökéletességre, hanem érzelmi őszinteségre van szükségük. A nagyapa halálától
tökéletes anya vagy apa lenni. A dánok ki is mondják, a gyerekeknek a szüleiktőlnem tökéletességre, hanem érzelmi őszinteségre van szükségük. A nagyapa halálától
az esetleges válásig mindent meg lehet beszélni a gyerekekkel, csak ezt mi nem
hisszük el.
Inkább hazudozunk a gyerekeknek. „Apának sok dolga van mostanában, azért
lakik máshol.” Vagy éppenséggel a válófélben levő apa azt javasolja, hogy majd este
mindig ő fekteti a gyereket, és reggel ő viszi óvodába, és egy szót se kell szólni arról,
hogy már nem alszik éjjel itthon.
Mintha a gyerek nem tudná.
Tudomásul kellene vennünk, hogy láthatatlan csápjaik belénk lógnak, letapintják
képzetáramlásainkat, sőt tudattalan tartalmainkat is.
De mivel nem mondtuk ki soha, hogy miről van szó, nem tudják, hogy mit tudnak,
csak érzik, és ez nagyon nagy feszültséget teremt.
Azonnal meg kellene mondani, apa elköltözött, és ez nagyon rossz, és sajnáljuk,
szerettük volna, ha nem így történik, és akár nyugodtan elsírhatjuk magunkat. És ha
a gyerek velünk sír, az a lehető legjobb. Akkor az van, ami van. Hitelesek vagyunk,
őszinték, és a gyerek csak annyira fog szorongani, amennyire a valós élethelyzet ezt
megkívánja. Nem pedig sokkal jobban. Persze ehhez még hozzátehetjük, menjünk el
minél előbb megnézni, hogy apa most hol lakik, mert minden, ami konkrétum,
csökkenti a fantázia terheit és ezzel a szorongást. És még akár az is kiderülhet, hogy
apa most kivel lakik ott…
Ez az őszinteség vezet a realista, vagyis valósághű optimizmushoz – a dánok
kifejezése –, és csakis ez lehet sikeres, nem a valóság átmázolása, elhazudása.
Magyarországon például György Júliától – Az antiszociális személyiség és A
„nehezen nevelhető gyermek”1 egykori Kossuth-díjas szerzőjétől – már réges-régen
megtanulhattuk volna, hogy ne azonosítsd a gyereket a cselekedetével! Akármit
csinált, neki azt kell, azt kellene éreznie, hogy te mellette állsz, az ő igazi
személyiségét támogatod, miközben az éppen megvalósult „rosszat” – rossz
viselkedést, rossz tettet – te is elítéled. De te tudod, hogy ez az ő viselkedése, egy
pillanatnyi botlása, és nem azonos személyisége legmélyebb magjával.
De nem tanultuk meg.
„Így belőled, fiam, semmi se lesz!” – „Az ilyen embert senki se szereti!” – „Hát
olvasni, azt aztán nem tudsz!” – „Nem csoda, hogy nem tudsz semmit, mert sosem
figyelsz!” – „Rossz gyerek vagy!”
A pszichológus gyakran találkozik olyan gyerekekkel, akik, ha megkérdezi, miért
is vannak itt, diadalmasan vagy bánatosan azt vágják oda, hogy „Mert rossz vagyok!”
Ha az ember netalán megkérdezi, hogy „Tényleg rossz vagy?”, akkor esetleg egy
szemvillanás kíséretében ez a dacos válasz: „Igen, én rossz vagyok!”
Így állítunk elő reménytelen helyzeteket.
„Makacs vagy!” – És nem jut eszünkbe – ahogy a dánoknak –, hogy a makacsság a
kitartás jele lehet.
Ahogy az sem – hallgassuk könyvünk szavait –, hogy a szórakozott gyerek lehet
nagyon kreatív, aki szereti és nagy tehetséggel műveli a művészeteket…
Nagyon meg kellene tanulnunk a dánoktól, hogy válasszuk el a viselkedést a
gyerektől, és „írjuk át”, „keretezzük át” magunk és gyerekeink számára a
személyiségükre vonatkozó negatív következtetéseket.
Rémülten olvashatjuk könyvünkben, hogy az elmúlt évtizedekben, 20-30 év óta
mintegy 50%-kal kevesebb megértést, empátiát tapasztalnak a fiatalok körében az
Egyesült Államokban a kutatók, miközben kétszeresére nőtt az önzés-önszerelem, a
narcizmus szintje. Ebben az én különválasztja magát másoktól, és ez
megakadályozza az igazán mély emberi kapcsolatok kialakulását.
És nálunk?
Meg tudjuk-e tenni, hogy feladjuk önmagunkat, és „belebújunk a másik bőrébe”,
hogy a világot úgy lássuk és érezzük át, ahogyan ő látja és átérzi? Mert ez volna az
empátia. Nem pedig az, hogy egyszerűen csak megértjük az érzéseit…
Nem, ezt nem tesszük meg.
Ennek az ellenkezőjében élünk.
Körömszakadtáig ragaszkodunk a magunk „egyetlen igazságához”, és ha egy mód
van rá, földbe tapossuk a másikat.
Holott: egyetlen igazság nincs! És aki azt mondja, hogy van, és ő ismeri, arról
biztosan tudhatjuk, hogy: hazudik!
Az amerikaiak úgy gondolják, hogy az ember alapvetően önző, agresszív és
versengő.
De a dánok nem így gondolják.
Úgy gondolják, hogy nem lehet kedélyesen élni és jól érezni magunkat a
bőrünkben, ha így tekintünk önmagunkra és másokra.
Milyen nehéz az anyák helyzete! Mert az anyák is versengenek, már a játszótéri
beszélgetésekben is. Ki a jó anya, ki a jobb anya, ki a tökéletes anya?
Holott a „boldog” anya éppenséggel a „tökéletlen”, a csak „elég jó” anya, aki meri
vállalni tökéletlenségét, gyengeségeit. Aki mer megnyílni és sebezhetőnek
mutatkozni, nem fél attól, hogy mások megítélik és elutasítják őt. Persze ehhez
megfelelő környezet is kell.
Ha félünk, akkor kapcsolataink megrekednek a külsőségeknél.
A sebezhetőség felvállalása és az empátia – kíváncsian a másik bőrébe bújás –
közelebb tud hozni minket egymáshoz.
Az agykutatók már felfedezték az ún. közösségi agyat. Ez az agyterület
aktivizálódik, amikor sikeres társas interakciókban veszünk részt, amikor
gondolatainkat és megértésünket a másik fél gondolatai, érzései és céljai felé
irányítjuk, és ennek a működése hozzájárul saját személyiségünk fejlődéséhez. És jó
érzéseket kelt ennek az aktivitása, sőt odáig is elsodor, hogy több örömöt szerez a
másik elégedettsége bizonyos helyzetekben, mint a saját magunké. Igen, az derült
még ki az agyfiziológiai vizsgálatokból is, hogy saját boldogságunkhoz
elengedhetetlen az, hogy mások boldogságával is foglalkozzunk.
Mondhatnám: saját boldogságunkhoz a másik ember boldogságán át vezet az
igazi, a tartós, a királyi út.
Talán ezért vagyunk ennyire boldogtalanok mi, magyarok…
Persze ennek az állapotnak a kibontakoztatásában ott vannak az elmúlt
évszázadok.
És Dániában viszont ezekben az évszázadokban már a tudatos átformálása az
iskolázásnak is.
Ma Dániában már az óvodások különböző érzelmeket ábrázoló képeket
nézegetnek más gyerekekről, és megpróbálják szavakba önteni az érzéseiket egyegy
szomorú, haragos, örömteli vagy rettegő kép láttán. Megtanulják
megfogalmazni a saját és a mások érzelmeit. Igen, óvodáskortól empátiát,
problémamegoldást és önkontrollt tanulnak. Nagyon fontos a programban, mint
könyvünkben olvashatjuk, hogy a gyerekek és segítőik nem ítélik el a megfigyelt
érzéseket. Egyszerűen csak felismerik és tiszteletben tartják. Mária dán királyi
hercegnő alapítványáról is olvashatunk, amelyik az iskolai bullying, a folytonos
megfélemlítés, csúfolás, szekálás elleni programot dolgozott ki, amelyet az egész
országban bevezettek. Háromtól nyolcéves korig vesznek részt ebben a gyerekek, és
beszélnek a megfélemlítésről, a csúfolódásról, hogy ebben ki mit érez, és
megtanulnak figyelni egymásra. Az alkalmazó tanárok több mint 98%-a ezt minden
intézmény számára ajánlja. És ami még nagyon fontos ezekben az iskolákban, hogy
a különböző képességű gyerekeket tudatosan vegyítik. Nagyon finoman és nagy
szakértelemmel. Rendkívül fontos, hogy a tanár a gyerekeket megismerje, és
eszerint ültesse őket, hogy segíteni tudják egymást. Ösztönzik az együttműködést, a
csapatmunka és a kölcsönös tisztelet minden formáját. Magyarországon is
tapasztalhattuk, hogy a tanyasi iskolások – nyolc osztály ült egy teremben együtt! –
jobban megtanultak írni, olvasni az 1970-es években lefolytatott vizsgálat éveiben,
mint a modern módon osztott csoportban – kor szerint elkülönített osztályokban –
tanuló gyerekek.
Docendo discimus!
Tanítva tanulunk!
A nagyok tanították és segítették a kicsiket. A kutatók nem akartak hinni
maguknak, de akárhányszor ismételték a vizsgálatot, mindig ezt az eredményt
tapasztalták.
Az, hogy a gyerekek jobban megismerik egymást, és közel kerülnek egymáshoz, ez
a kooperatív tanulásban nálunk is nap mint nap tapasztalható, mégsem terjed
eléggé ez a módszer.
A kutatások kimutatták, hogy az oldott, empatikus gyerekek sikeresebbek lesznek a
későbbiekben, és sokkal jobban tudják, hogy mit akarnak, mint „teljesítményre”
szorított, narcisztikus kortársaik. Rendkívül fontos, hogy a dán iskolában a hivatalok
bíznak a tanárokban, és a tanárok bíznak a gyerekekben. Bizalom nélkül semmilyen
valódi eredmény nincs. Ami Magyarországon, mint egy legveszedelmesebb
kórokozó, csontig rágja a társadalmat, az éppen a bizalom hiánya.
Azt mondják, hogy amikor még Arany János életében a Toldit kötelező
olvasmánnyá tették, Arany János kétségbeesve felkiáltott: „Magyar ember nem fogja
többé élvezettel olvasni!”
És tényleg. Nap mint nap tapasztaljuk, hogy nagyszerű műveket utálkozva,
undorral vesznek kézbe a gyerekek. Elolvassák a zanzásított tartalmi kivonatot,
legjobb esetben megnézik a filmet, és nem is tudják, hogy mitől fosztják meg
magukat (és a jövendő társadalmát).
Régóta tudjuk, hogy Dániában ilyen értelemben nincs kötelező olvasmány. „Egy
modern dán regény.” – „Egy klasszikus dán regény.” – „Egy modern regény a
világirodalomból.” – „Egy klasszikus regény a világirodalomból.” – Körülbelül így
van meghatározva a kötelező olvasmány. Hogy a gyerek már olvasta? Nem baj. Sőt!
Jó, hogy most újra föleleveníti. Hogy esetleg a tanár nem olvasta? Nem baj, majd a
gyerek mesél róla…
Amiben mi egyáltalán nem bízunk, és amiben a dánok nagyon bíznak, az az erős
belső iránytű, amely a helyes irányba vezérli majd a gyerekeket, ha megtanulják,
hogy érzéseik érvényesek és elfogadhatóak. Ehhez persze ítélkezésmentesség kell, a
család és az osztály minden tagját meg kell hallgatni és komolyan kell venni. Nem
csak azt, aki a leghangosabb. És saját magunkkal és másokkal szemben is:
türelmesnek, toleránsnak kell lennünk.
Megint valami, ami Magyarországon olyannyira hiányzik.
Könyvünk arra próbál rábeszélni minket, szülőket és tanárokat, hogy legyünk
empatikusak, soha ne legyünk megszégyenítők, mutatkozzunk magunk is
sebezhetőnek, hogy hitelesek maradhassunk, és így segíteni fogunk a
gyerekeinknek, hogy ők is kevésbé legyenek ítélkezők másokkal – és velünk! –
szemben.
A mi Magyarországunk a gyors – elhamarkodott –, pattogó (és hamis) ítélkezések,
ítéletek világa…
Magyarországon ma a fiatalok alig-alig olvasnak.
hisszük el.
Inkább hazudozunk a gyerekeknek. „Apának sok dolga van mostanában, azért
lakik máshol.” Vagy éppenséggel a válófélben levő apa azt javasolja, hogy majd este
mindig ő fekteti a gyereket, és reggel ő viszi óvodába, és egy szót se kell szólni arról,
hogy már nem alszik éjjel itthon.
Mintha a gyerek nem tudná.
Tudomásul kellene vennünk, hogy láthatatlan csápjaik belénk lógnak, letapintják
képzetáramlásainkat, sőt tudattalan tartalmainkat is.
De mivel nem mondtuk ki soha, hogy miről van szó, nem tudják, hogy mit tudnak,
csak érzik, és ez nagyon nagy feszültséget teremt.
Azonnal meg kellene mondani, apa elköltözött, és ez nagyon rossz, és sajnáljuk,
szerettük volna, ha nem így történik, és akár nyugodtan elsírhatjuk magunkat. És ha
a gyerek velünk sír, az a lehető legjobb. Akkor az van, ami van. Hitelesek vagyunk,
őszinték, és a gyerek csak annyira fog szorongani, amennyire a valós élethelyzet ezt
megkívánja. Nem pedig sokkal jobban. Persze ehhez még hozzátehetjük, menjünk el
minél előbb megnézni, hogy apa most hol lakik, mert minden, ami konkrétum,
csökkenti a fantázia terheit és ezzel a szorongást. És még akár az is kiderülhet, hogy
apa most kivel lakik ott…
Ez az őszinteség vezet a realista, vagyis valósághű optimizmushoz – a dánok
kifejezése –, és csakis ez lehet sikeres, nem a valóság átmázolása, elhazudása.
Magyarországon például György Júliától – Az antiszociális személyiség és A
„nehezen nevelhető gyermek”1 egykori Kossuth-díjas szerzőjétől – már réges-régen
megtanulhattuk volna, hogy ne azonosítsd a gyereket a cselekedetével! Akármit
csinált, neki azt kell, azt kellene éreznie, hogy te mellette állsz, az ő igazi
személyiségét támogatod, miközben az éppen megvalósult „rosszat” – rossz
viselkedést, rossz tettet – te is elítéled. De te tudod, hogy ez az ő viselkedése, egy
pillanatnyi botlása, és nem azonos személyisége legmélyebb magjával.
De nem tanultuk meg.
„Így belőled, fiam, semmi se lesz!” – „Az ilyen embert senki se szereti!” – „Hát
olvasni, azt aztán nem tudsz!” – „Nem csoda, hogy nem tudsz semmit, mert sosem
figyelsz!” – „Rossz gyerek vagy!”
A pszichológus gyakran találkozik olyan gyerekekkel, akik, ha megkérdezi, miért
is vannak itt, diadalmasan vagy bánatosan azt vágják oda, hogy „Mert rossz vagyok!”
Ha az ember netalán megkérdezi, hogy „Tényleg rossz vagy?”, akkor esetleg egy
szemvillanás kíséretében ez a dacos válasz: „Igen, én rossz vagyok!”
Így állítunk elő reménytelen helyzeteket.
„Makacs vagy!” – És nem jut eszünkbe – ahogy a dánoknak –, hogy a makacsság a
kitartás jele lehet.
Ahogy az sem – hallgassuk könyvünk szavait –, hogy a szórakozott gyerek lehet
nagyon kreatív, aki szereti és nagy tehetséggel műveli a művészeteket…
Nagyon meg kellene tanulnunk a dánoktól, hogy válasszuk el a viselkedést a
gyerektől, és „írjuk át”, „keretezzük át” magunk és gyerekeink számára a
személyiségükre vonatkozó negatív következtetéseket.
Rémülten olvashatjuk könyvünkben, hogy az elmúlt évtizedekben, 20-30 év óta
mintegy 50%-kal kevesebb megértést, empátiát tapasztalnak a fiatalok körében az
Egyesült Államokban a kutatók, miközben kétszeresére nőtt az önzés-önszerelem, a
narcizmus szintje. Ebben az én különválasztja magát másoktól, és ez
megakadályozza az igazán mély emberi kapcsolatok kialakulását.
És nálunk?
Meg tudjuk-e tenni, hogy feladjuk önmagunkat, és „belebújunk a másik bőrébe”,
hogy a világot úgy lássuk és érezzük át, ahogyan ő látja és átérzi? Mert ez volna az
empátia. Nem pedig az, hogy egyszerűen csak megértjük az érzéseit…
Nem, ezt nem tesszük meg.
Ennek az ellenkezőjében élünk.
Körömszakadtáig ragaszkodunk a magunk „egyetlen igazságához”, és ha egy mód
van rá, földbe tapossuk a másikat.
Holott: egyetlen igazság nincs! És aki azt mondja, hogy van, és ő ismeri, arról
biztosan tudhatjuk, hogy: hazudik!
Az amerikaiak úgy gondolják, hogy az ember alapvetően önző, agresszív és
versengő.
De a dánok nem így gondolják.
Úgy gondolják, hogy nem lehet kedélyesen élni és jól érezni magunkat a
bőrünkben, ha így tekintünk önmagunkra és másokra.
Milyen nehéz az anyák helyzete! Mert az anyák is versengenek, már a játszótéri
beszélgetésekben is. Ki a jó anya, ki a jobb anya, ki a tökéletes anya?
Holott a „boldog” anya éppenséggel a „tökéletlen”, a csak „elég jó” anya, aki meri
vállalni tökéletlenségét, gyengeségeit. Aki mer megnyílni és sebezhetőnek
mutatkozni, nem fél attól, hogy mások megítélik és elutasítják őt. Persze ehhez
megfelelő környezet is kell.
Ha félünk, akkor kapcsolataink megrekednek a külsőségeknél.
A sebezhetőség felvállalása és az empátia – kíváncsian a másik bőrébe bújás –
közelebb tud hozni minket egymáshoz.
Az agykutatók már felfedezték az ún. közösségi agyat. Ez az agyterület
aktivizálódik, amikor sikeres társas interakciókban veszünk részt, amikor
gondolatainkat és megértésünket a másik fél gondolatai, érzései és céljai felé
irányítjuk, és ennek a működése hozzájárul saját személyiségünk fejlődéséhez. És jó
érzéseket kelt ennek az aktivitása, sőt odáig is elsodor, hogy több örömöt szerez a
másik elégedettsége bizonyos helyzetekben, mint a saját magunké. Igen, az derült
még ki az agyfiziológiai vizsgálatokból is, hogy saját boldogságunkhoz
elengedhetetlen az, hogy mások boldogságával is foglalkozzunk.
Mondhatnám: saját boldogságunkhoz a másik ember boldogságán át vezet az
igazi, a tartós, a királyi út.
Talán ezért vagyunk ennyire boldogtalanok mi, magyarok…
Persze ennek az állapotnak a kibontakoztatásában ott vannak az elmúlt
évszázadok.
És Dániában viszont ezekben az évszázadokban már a tudatos átformálása az
iskolázásnak is.
Ma Dániában már az óvodások különböző érzelmeket ábrázoló képeket
nézegetnek más gyerekekről, és megpróbálják szavakba önteni az érzéseiket egyegy
szomorú, haragos, örömteli vagy rettegő kép láttán. Megtanulják
megfogalmazni a saját és a mások érzelmeit. Igen, óvodáskortól empátiát,
problémamegoldást és önkontrollt tanulnak. Nagyon fontos a programban, mint
könyvünkben olvashatjuk, hogy a gyerekek és segítőik nem ítélik el a megfigyelt
érzéseket. Egyszerűen csak felismerik és tiszteletben tartják. Mária dán királyi
hercegnő alapítványáról is olvashatunk, amelyik az iskolai bullying, a folytonos
megfélemlítés, csúfolás, szekálás elleni programot dolgozott ki, amelyet az egész
országban bevezettek. Háromtól nyolcéves korig vesznek részt ebben a gyerekek, és
beszélnek a megfélemlítésről, a csúfolódásról, hogy ebben ki mit érez, és
megtanulnak figyelni egymásra. Az alkalmazó tanárok több mint 98%-a ezt minden
intézmény számára ajánlja. És ami még nagyon fontos ezekben az iskolákban, hogy
a különböző képességű gyerekeket tudatosan vegyítik. Nagyon finoman és nagy
szakértelemmel. Rendkívül fontos, hogy a tanár a gyerekeket megismerje, és
eszerint ültesse őket, hogy segíteni tudják egymást. Ösztönzik az együttműködést, a
csapatmunka és a kölcsönös tisztelet minden formáját. Magyarországon is
tapasztalhattuk, hogy a tanyasi iskolások – nyolc osztály ült egy teremben együtt! –
jobban megtanultak írni, olvasni az 1970-es években lefolytatott vizsgálat éveiben,
mint a modern módon osztott csoportban – kor szerint elkülönített osztályokban –
tanuló gyerekek.
Docendo discimus!
Tanítva tanulunk!
A nagyok tanították és segítették a kicsiket. A kutatók nem akartak hinni
maguknak, de akárhányszor ismételték a vizsgálatot, mindig ezt az eredményt
tapasztalták.
Az, hogy a gyerekek jobban megismerik egymást, és közel kerülnek egymáshoz, ez
a kooperatív tanulásban nálunk is nap mint nap tapasztalható, mégsem terjed
eléggé ez a módszer.
A kutatások kimutatták, hogy az oldott, empatikus gyerekek sikeresebbek lesznek a
későbbiekben, és sokkal jobban tudják, hogy mit akarnak, mint „teljesítményre”
szorított, narcisztikus kortársaik. Rendkívül fontos, hogy a dán iskolában a hivatalok
bíznak a tanárokban, és a tanárok bíznak a gyerekekben. Bizalom nélkül semmilyen
valódi eredmény nincs. Ami Magyarországon, mint egy legveszedelmesebb
kórokozó, csontig rágja a társadalmat, az éppen a bizalom hiánya.
Azt mondják, hogy amikor még Arany János életében a Toldit kötelező
olvasmánnyá tették, Arany János kétségbeesve felkiáltott: „Magyar ember nem fogja
többé élvezettel olvasni!”
És tényleg. Nap mint nap tapasztaljuk, hogy nagyszerű műveket utálkozva,
undorral vesznek kézbe a gyerekek. Elolvassák a zanzásított tartalmi kivonatot,
legjobb esetben megnézik a filmet, és nem is tudják, hogy mitől fosztják meg
magukat (és a jövendő társadalmát).
Régóta tudjuk, hogy Dániában ilyen értelemben nincs kötelező olvasmány. „Egy
modern dán regény.” – „Egy klasszikus dán regény.” – „Egy modern regény a
világirodalomból.” – „Egy klasszikus regény a világirodalomból.” – Körülbelül így
van meghatározva a kötelező olvasmány. Hogy a gyerek már olvasta? Nem baj. Sőt!
Jó, hogy most újra föleleveníti. Hogy esetleg a tanár nem olvasta? Nem baj, majd a
gyerek mesél róla…
Amiben mi egyáltalán nem bízunk, és amiben a dánok nagyon bíznak, az az erős
belső iránytű, amely a helyes irányba vezérli majd a gyerekeket, ha megtanulják,
hogy érzéseik érvényesek és elfogadhatóak. Ehhez persze ítélkezésmentesség kell, a
család és az osztály minden tagját meg kell hallgatni és komolyan kell venni. Nem
csak azt, aki a leghangosabb. És saját magunkkal és másokkal szemben is:
türelmesnek, toleránsnak kell lennünk.
Megint valami, ami Magyarországon olyannyira hiányzik.
Könyvünk arra próbál rábeszélni minket, szülőket és tanárokat, hogy legyünk
empatikusak, soha ne legyünk megszégyenítők, mutatkozzunk magunk is
sebezhetőnek, hogy hitelesek maradhassunk, és így segíteni fogunk a
gyerekeinknek, hogy ők is kevésbé legyenek ítélkezők másokkal – és velünk! –
szemben.
A mi Magyarországunk a gyors – elhamarkodott –, pattogó (és hamis) ítélkezések,
ítéletek világa…
Magyarországon ma a fiatalok alig-alig olvasnak.
A dánok háromszorosan hangsúlyozzák: olvassunk, olvassunk, olvassunk!
Hivatkoznak a kutatásokra, hogy milyen nagy mértékben növeli a gyerekek
empátiáját, másokkal való azonosulásra szolgáló képességét, ha olvasunk nekik. És
nemcsak a kellemes könyvek jöhetnek szóba, hanem minden könyv, ami érzelmet –
akár negatív vagy kellemetlen érzelmet is – kelt. A valóság megélése őszintén és
hitelesen, itt is ez a fontos.
És tegyük ehhez hozzá: az empátia és a megbocsátás, mint a kutatások mutatják,
az agy ugyanazon részét aktiválja. És az igazi baráti és családi kapcsolatok is ide
kötődnek, amelyek meghatározzák biztonságunkat és jóérzésünket – ha tetszik,
„boldogságunkat”.
És még egy fájdalmas téma.
Kezdő pszichológus koromban megkérdeztem a szülőket, úgy, ahogy akkoriban
tanultam, hogy ha kell, mivel büntetnek? Meghallgattam, hogy savanyúcukormegvonással,
nem nézheti a tévét stb. Kicsit feltűnő volt, hogy ha a gyerek
véletlenül lelökött egy könyvet az asztalról beszélgetés közben, és én a könyv után
kaptam, a gyerek két karját feje fölé emelte rémülten, védekezően. Úgyhogy új
kérdezési stílust vezettem be. „Ha meg kell verni a gyereket, ki veri meg inkább?
Maga vagy a férje?” Az anya boldogan mosolygott. Végre nem egy hülyével ül
szemben. „Én verem – mondta lelkesülten –, a férjemnek olyan nagy a tenyere, hogy
ő egyszer ütött rá, és akkor is eltört a farkcsigolyája.” „És maga kézzel veri, vagy
esetleg fakanállal?” „Ó, a fakanál már régen csak a kalaptartón van az előszobában.
Elég, ha odamutatok, és a gyerek máris összekapja magát.”
Sok ilyen beszélgetést folytattam, és tapasztalnom kellett mind a két nagy
budapesti kerületben, ahol dolgoztam, hogy bizony nagyon komolyan verik a
gyerekeket, a legkülönbözőbb eszközökkel – kutyakorbáccsal is! –, és van, amikor a
tanító nénire hivatkoznak, aki a vasalózsinórt javasolta, mondván, hogy ő is azzal
verte a gyerekét, és lám, főkönyvelő lett belőle.
Hogy a brutalitás mennyire él a magyar családokban mindmáig, azt az évente
agyonvert nők – anyák! – száma bizonyítja.
A gyerekekről még nem készült ilyen statisztika.
Hivatkoznak a kutatásokra, hogy milyen nagy mértékben növeli a gyerekek
empátiáját, másokkal való azonosulásra szolgáló képességét, ha olvasunk nekik. És
nemcsak a kellemes könyvek jöhetnek szóba, hanem minden könyv, ami érzelmet –
akár negatív vagy kellemetlen érzelmet is – kelt. A valóság megélése őszintén és
hitelesen, itt is ez a fontos.
És tegyük ehhez hozzá: az empátia és a megbocsátás, mint a kutatások mutatják,
az agy ugyanazon részét aktiválja. És az igazi baráti és családi kapcsolatok is ide
kötődnek, amelyek meghatározzák biztonságunkat és jóérzésünket – ha tetszik,
„boldogságunkat”.
És még egy fájdalmas téma.
Kezdő pszichológus koromban megkérdeztem a szülőket, úgy, ahogy akkoriban
tanultam, hogy ha kell, mivel büntetnek? Meghallgattam, hogy savanyúcukormegvonással,
nem nézheti a tévét stb. Kicsit feltűnő volt, hogy ha a gyerek
véletlenül lelökött egy könyvet az asztalról beszélgetés közben, és én a könyv után
kaptam, a gyerek két karját feje fölé emelte rémülten, védekezően. Úgyhogy új
kérdezési stílust vezettem be. „Ha meg kell verni a gyereket, ki veri meg inkább?
Maga vagy a férje?” Az anya boldogan mosolygott. Végre nem egy hülyével ül
szemben. „Én verem – mondta lelkesülten –, a férjemnek olyan nagy a tenyere, hogy
ő egyszer ütött rá, és akkor is eltört a farkcsigolyája.” „És maga kézzel veri, vagy
esetleg fakanállal?” „Ó, a fakanál már régen csak a kalaptartón van az előszobában.
Elég, ha odamutatok, és a gyerek máris összekapja magát.”
Sok ilyen beszélgetést folytattam, és tapasztalnom kellett mind a két nagy
budapesti kerületben, ahol dolgoztam, hogy bizony nagyon komolyan verik a
gyerekeket, a legkülönbözőbb eszközökkel – kutyakorbáccsal is! –, és van, amikor a
tanító nénire hivatkoznak, aki a vasalózsinórt javasolta, mondván, hogy ő is azzal
verte a gyerekét, és lám, főkönyvelő lett belőle.
Hogy a brutalitás mennyire él a magyar családokban mindmáig, azt az évente
agyonvert nők – anyák! – száma bizonyítja.
A gyerekekről még nem készült ilyen statisztika.
Ma már a kutatásokból egyértelműen tudjuk, hogy a verés romboló hatású a
gyerek hosszú távú fejlődésére. A gyereket a depresszió és az agresszió felé sodorja,
hazugságra, sőt folyamatos hazudozásra készteti, szoros összefüggés van a később
kialakuló torzult személyiség, mentális problémák – szorongás, kábítószer- és
alkoholfogyasztás, agresszió, depresszió – és a testi fenyítés között. A testi fenyítés
rövid távon mintha hatásos lenne, de hosszú távon hatástalanná válik, és roncsolja
a személyiséget. Hatalmi harcokat és ellenséges érzelmeket alakít ki, haragot,
ellenállást és lázadást.
Magyarországon az az alapgondolat, hogy a gyerekek rosszak, meg kell őket törni.
Dániában az alapgondolat szerint a gyerekek eredendően jók. Átesnek olyan
korszakokon – a különböző dackorszakokon –, amik a fejlődés határait jelzik, ezt
tudomásul kell venni, ez normális és elfogadott. Legalábbis a dánok szerint; és így
már nem is olyan idegesítő, nem szörnyű.
Tisztelet?
Ahhoz, hogy megkapjuk a tiszteletet, meg is kell adnunk.
gyerek hosszú távú fejlődésére. A gyereket a depresszió és az agresszió felé sodorja,
hazugságra, sőt folyamatos hazudozásra készteti, szoros összefüggés van a később
kialakuló torzult személyiség, mentális problémák – szorongás, kábítószer- és
alkoholfogyasztás, agresszió, depresszió – és a testi fenyítés között. A testi fenyítés
rövid távon mintha hatásos lenne, de hosszú távon hatástalanná válik, és roncsolja
a személyiséget. Hatalmi harcokat és ellenséges érzelmeket alakít ki, haragot,
ellenállást és lázadást.
Magyarországon az az alapgondolat, hogy a gyerekek rosszak, meg kell őket törni.
Dániában az alapgondolat szerint a gyerekek eredendően jók. Átesnek olyan
korszakokon – a különböző dackorszakokon –, amik a fejlődés határait jelzik, ezt
tudomásul kell venni, ez normális és elfogadott. Legalábbis a dánok szerint; és így
már nem is olyan idegesítő, nem szörnyű.
Tisztelet?
Ahhoz, hogy megkapjuk a tiszteletet, meg is kell adnunk.
Igen, a dánok ott kezdik, hogy megadják a gyerekeknek a tiszteletet, és úgy
tapasztalják, hogy az így nevelt gyerekek jobban hallgatnak a későbbiekben is a
szüleikre, és kevésbé befolyásolják őket kortársaik, önállóbbá válnak döntéseikben.
A dán iskolában, mint könyvünkben olvassuk, a tanárok minden évben a
diákokkal együtt hozzák létre a szabályokat. Közösen döntenek. Minden osztályban
más szabályok érvényesek, és minden év elején újraalkotják őket. Az eredmény
lenyűgöző. Olvashatjuk, ha valaki túl hangos, vagy zavarja a tanítást, esetleg az
egész osztály föláll, körbesétál a teremben, és tízet tapsol. Még az év elején
határoztak így. Általában minden kérdésben sokkal több időt és energiát fordítanak
arra, hogy hogyan előzzék meg a problémákat, mint hogy hogyan büntessék miattuk
a gyerekeket. Gondolnak a figyelemhiányos hiperaktivitás zavarra, amit a felfújható,
egyik felükön „tüskés” ülőpárnáktól kezdve az ún. „izgő-mozgó készleten” át sokféle
eszközzel próbálnak kezelni az iskolában. És újra és újra visszatérő alapelv, soha
nem a gyerek rossz, csak az, amit csinál. Minden gyerekkel – mert minden gyereket
egyénnek tekintenek – közösen tűznek ki célokat, és évente kétszer áttekintik az
egyéni fejlődést.
Kedves anyák! Kedves apák! Kedves tanárok! De jó volna, ha nem aggódnátok
amiatt, hogy mások mit gondolnak rólatok, gyereketekről és osztályotokról, hanem
sokkal bensőségesebben foglalkoznátok velük! És aztán néhány fontos szabály:
Aludjunk többet! Mozogjunk többet! Fordítsunk több időt magunkra! Annak, hogy
magunkat jól érezzük a bőrünkben, az egyik legfontosabb összetevője a minőségi
idő, amit együtt tudunk tölteni szeretteinkkel.
Rettenetes átélni, hogy Magyarországon az anyák ugyan átélik, hogy milyen nehéz
egy-két-három gyerekkel egész nap egyedül – de nem tudnak róla, hogy ilyen a
civilizációk történetében soha nem volt, mert vagy nagycsaládban éltek az anyák,
vagy nagy cselédség volt –, és azt hiszik, hogy ők rossz anyák, mert úgy érzik, hogy
megőrülnek a gyerektől egy idő után, hogy a szeretett gyerek idegesítő és
kibírhatatlan. És nem tudják megszervezni, hogy szomszédokkal, játszótéri
barátokkal kicseréljék egymás között a gyerekeiket, hogy néha megszabaduljanak
tőlük. A gyerekek elemi érdeke volna, hogy néha megszabaduljunk tőlük! Hogy
aztán újra egy pihent anyát kapjanak vissza. Igen, a gyerekek lerágják a húsunkat,
kiszívják a vérünket, ezért kell időről időre megszabadulnunk és feltöltődnünk, és
aztán majd ők egy újra jól szívható és rágható anyát kapnak vissza.
Kétségbeesve tapasztalja az ember Magyarországon, hogy ha volna pénz, akkor se
fogadnak segítőt, ha mondjuk nem sikerült szomszédnőt, játszótéri ismerőst
beszervezni, a nagyszülők távol vannak, vagy még dolgoznak, más rokon sem ér rá,
mert „ha más kibírja, én is kibírom”. Aztán csodálkozunk, amikor két-három év után
az apa egyszer csak eltűnik a láthatárról… Szóval, próbáljunk együttműködni, és
lássuk be, hogy mit bírunk és mit nem.
Summázva: a könyv kitűnő! Tartsd be minden szavát, és boldog gyereked lesz!
tapasztalják, hogy az így nevelt gyerekek jobban hallgatnak a későbbiekben is a
szüleikre, és kevésbé befolyásolják őket kortársaik, önállóbbá válnak döntéseikben.
A dán iskolában, mint könyvünkben olvassuk, a tanárok minden évben a
diákokkal együtt hozzák létre a szabályokat. Közösen döntenek. Minden osztályban
más szabályok érvényesek, és minden év elején újraalkotják őket. Az eredmény
lenyűgöző. Olvashatjuk, ha valaki túl hangos, vagy zavarja a tanítást, esetleg az
egész osztály föláll, körbesétál a teremben, és tízet tapsol. Még az év elején
határoztak így. Általában minden kérdésben sokkal több időt és energiát fordítanak
arra, hogy hogyan előzzék meg a problémákat, mint hogy hogyan büntessék miattuk
a gyerekeket. Gondolnak a figyelemhiányos hiperaktivitás zavarra, amit a felfújható,
egyik felükön „tüskés” ülőpárnáktól kezdve az ún. „izgő-mozgó készleten” át sokféle
eszközzel próbálnak kezelni az iskolában. És újra és újra visszatérő alapelv, soha
nem a gyerek rossz, csak az, amit csinál. Minden gyerekkel – mert minden gyereket
egyénnek tekintenek – közösen tűznek ki célokat, és évente kétszer áttekintik az
egyéni fejlődést.
Kedves anyák! Kedves apák! Kedves tanárok! De jó volna, ha nem aggódnátok
amiatt, hogy mások mit gondolnak rólatok, gyereketekről és osztályotokról, hanem
sokkal bensőségesebben foglalkoznátok velük! És aztán néhány fontos szabály:
Aludjunk többet! Mozogjunk többet! Fordítsunk több időt magunkra! Annak, hogy
magunkat jól érezzük a bőrünkben, az egyik legfontosabb összetevője a minőségi
idő, amit együtt tudunk tölteni szeretteinkkel.
Rettenetes átélni, hogy Magyarországon az anyák ugyan átélik, hogy milyen nehéz
egy-két-három gyerekkel egész nap egyedül – de nem tudnak róla, hogy ilyen a
civilizációk történetében soha nem volt, mert vagy nagycsaládban éltek az anyák,
vagy nagy cselédség volt –, és azt hiszik, hogy ők rossz anyák, mert úgy érzik, hogy
megőrülnek a gyerektől egy idő után, hogy a szeretett gyerek idegesítő és
kibírhatatlan. És nem tudják megszervezni, hogy szomszédokkal, játszótéri
barátokkal kicseréljék egymás között a gyerekeiket, hogy néha megszabaduljanak
tőlük. A gyerekek elemi érdeke volna, hogy néha megszabaduljunk tőlük! Hogy
aztán újra egy pihent anyát kapjanak vissza. Igen, a gyerekek lerágják a húsunkat,
kiszívják a vérünket, ezért kell időről időre megszabadulnunk és feltöltődnünk, és
aztán majd ők egy újra jól szívható és rágható anyát kapnak vissza.
Kétségbeesve tapasztalja az ember Magyarországon, hogy ha volna pénz, akkor se
fogadnak segítőt, ha mondjuk nem sikerült szomszédnőt, játszótéri ismerőst
beszervezni, a nagyszülők távol vannak, vagy még dolgoznak, más rokon sem ér rá,
mert „ha más kibírja, én is kibírom”. Aztán csodálkozunk, amikor két-három év után
az apa egyszer csak eltűnik a láthatárról… Szóval, próbáljunk együttműködni, és
lássuk be, hogy mit bírunk és mit nem.
Summázva: a könyv kitűnő! Tartsd be minden szavát, és boldog gyereked lesz!
