Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2018.01.01.
Ismerős vágott át az épületek közötti téren, egy mögöttem álló autóhoz ment, kinyitotta a csomagtartót, berakta a vásárolt holmit, visszacsukta a fedelet, majd elment további beszerzéseket eszközölni. Az ismerős a legutóbbi divat szerint volt öltözve, a lehető legdrágább holmikba. Az autója egy Z rendszámos Mercedes, négy kerék meghajtású, tuningcég által tovább drágítva, nincs kedvem utána nézni, 45-50 milliónál bizonyosan nem kerül kevesebbe. Hamarosan jöttek vissza, most már ketten, a nő is ismerős volt, rajta is olyan ruhák, amik valószínűleg több pénzért vásárolhatók valahol külföldön, mint amennyit az autóm ér.
Az illető évtizedekig volt rádiós, nevezhetném akár a kollégámnak is, de ezt a státuszt azért nem osztogatom akárkinek. Ráadásul az illető úgynevezett rádiós újságíróként a Bródy-épületben tenyészett, az Aktuális szerkesztőség alapszervi párttitkáraként ügyelt a szocializmus szellemének érvényesítésére. Nem kedveltük egymást, mert én viszont erre a szellemre nem voltam megfelelően fogékony, s mint ilyen, átlag kéthavonta jelentem meg különféle szervek előtt, mely elvtársak a Rádióból való eltávolításomat szorgalmazták. Ez végül egyszer sem következett be, mert a Rádió akkori elnöke sosem járult hozzá, hogy felmondjanak nekem, de ez már egy másik történet.
A rendszerváltásnak keresztelt kutyakomédia másnapján a szóban forgó illető fölfedezte magában a keresztényt, valamint a demokrácia iránt való ellenállhatatlan vágyat, hamarosan képviselő lett az ország egyik legszebb épületében, amit annyiszor gyaláztak meg fennállása óta, mint semmi mást ezen a világon. A kereszténydemokraták közé ült be (már amikor sikerült eltalálnia a saját székét), és - gondolom - ennek a bagázsnak is ugyanolyan hű katonája lett, amilyen az elvtársaké volt. A parkolóban a vele együtt mutatkozó hölgy hasonló utat járt be.
Közhelyek kergetődztek az agyamban. Az én értékítéletem szerint az illető egy pocsolyagerincű, jellemtelen csúszómászó. Viszont ő jómódban élt a létező szocializmus idején, őt nem hívatták a pártirodába, hanem kérették, és egyáltalán soha semmi baja nem történt, élt, mint Alizka meseországban, rendszeresen kapott jutalmat és fizetésemelést, beutalót meg a fene tudja, mi mindent. Elsőrendű állampolgár volt, én meg még másodrendű sem. Néha még ordítoztak is velem, és mindig közölték, hogy én csak a népi demokrácia jóindulatából lehetek a munkahelyemen, mert a hozzám hasonlók már rég börtönben vannak. Azt csak kevesen tudták a Rádióban, hogy azon én már túl vagyok. Nem volt ez annyira szörnyű, mint amilyennek hangzik, az ember hozzászokik az ilyesmihez, nekem kiváltképpen sok helyen és hosszan volt alkalmam megtanulni, hogyan kell tűrni az ilyesmit, egy idő után még arra is rájöttem, miképpen tudom elérni, hogy az arrogáns bunkóra visszapattanjon a saját viselkedésficama, és ő érezze rosszul magát...
