ZÖLD-SÉGEK

KANADAI MAGYAR HÍRLAP ONLINE
Szerző: RÁTESI MARGIT
2018.12.08.

...Úgy látom, a környezet védelmét jelenleg két eszközzel igyekszünk megoldani: tiltással és büntetéssel. A két legeredménytelenebb – ráadásul drága, és könnyen kijátszható módszerrel. Nem kevésbé káros az ún. „vissza a természethez” felfogás, amelynek sok híve van, hiszen sokan nyomatják – no nem dobjelzéssel, vagy futár útján. Hanem az egyébként igen sok hulladékot termelő médiában. (A hulladékot itt a konkrét szemétre értve.) Pár éve hallottam egy tudóstól: ha elutasítva az energiatermelést, visszatérnénk a tűzhöz, azonnal megfulladnánk a füstben, ha a ma élők csak egyetlen csésze vizet akarnának nyílt tűzön felforralni.

Nem vagyok tudós értője az ügynek, ezért két földhözragadt példával illusztrálnám, mire gondolok. Mindkét példa magyar ugyan – de ahogy látom, másutt is hasonlóan zajlanak a környezetvédelem dolgai.

Az egyik ellenzéki párt azt javasolja, hogy a környezetszennyező vállalatokat sújtsuk nagyobb büntetéssel, és az utolsó ismert szervezet legyen felelős a bírság befizetéséért. Ismert taktika, hogy egy cég – nem utolsósorban a környezetvédelmi szabályok áthágásából – tetemes haszonra tesz szert, majd amikor kiderül a turpisság, a vállalkozás villámgyorsan „tönkremegy” – és más cégér alatt folytatja, hátrahagyva az addig termelt szemetet, meg a bírság megfizetését is. Na most: az utolsó ismert felelős a tönkrement cég. Hogyan tetszik behajtani a bírságot egy mínuszos vállalattól? Legyen a vállalkozás vezetőinek személyes tulajdona is a kártérítés alapja? Nem célravezető. Egyrészt a személyes tulajdon többnyire csak a kárérték töredékének kompenzálására alkalmas, viszont elbizonytalaníthat mindenkit a vállalkozástól. Hiszen a legtöbb esetben nagyon nehéz megállapítani is, nemhogy bizonyítani, hogy a környezeti kár pontosan kinek a hibájából következett be, és milyen mértékű. Még az olyan esetekben is, amikor egy pár fős szippantós csapat „költségkímélő” módon valamelyik patakba üríti a tartályok tartalmát, ahelyett, hogy megfizetné a szennyvízkezelőnek a tisztítás díját. Hát még egy bonyolultabb esetben? Egy vegyigyár mikor szennyez jobban? Ha minél tartósabb nylonzacskókat gyárt, hogy kevesebbet kelljen eldobni, nyilván hosszú idő alatt elbomló anyagra van szüksége. Vagy gyártson gyorsabban bomló anyagokból? Akkor meg gyakrabban kell eldobni a zacskót: nagyobb lesz a szemétdomb. A büntetés és a tiltás tehát nehézkes, a kárt sem elkerülni, sem semlegesíteni nem képes. (Arról már nem is beszélve, ha a büntetés és a tiltás nem normatív, akár zsarolási eszközül is használható.)

A másik példa még ennél is egyszerűbb. Változatlanul nagy gond a levegő szennyezettsége – főként a városokban, közöttük is a fővárosban. Változott viszont a szennyezés okozója. Korábban főképp a füstök és gázok okoztak nehéz légzést. Az ipari kibocsátás jelentősen csökkent – jórészt a termelés megszűnésének következtében. A közlekedés is javult: évek óta tilos a kétütemű járművek forgalma, és a személyautósokat is keményen szorítják a kíméletesebb motorok használatára. (Más kérdés, hogy közben a tömegközlekedésben miféle buszok okádják a füstöt, és a használtan beszerzett „új” járművek sem a csúcstechnológia termékei.)

Mindezek következtében ma a magyar városok légszennyezettségének fő oka a kisszemcséjű finom por, ami szintén károsítja a tüdőt: a fővárosban ma már szinte állandó a különböző fokozatú riasztás. Az egyik ellenzéki párt azt ajánlja, hogy legyen alacsonyabb a határérték, amikor már kötelező a riasztás. OK., fontos a figyelmeztetés – de akkor mi van? Ne menjek az utcára? Vagy ne vegyek levegőt? Egyik lehetőség sem optimális. Arról nem is beszélve, hogy az a finom por a lakásba is beszűrődik, még nyitott ablak sem kell hozzá.

Viszont. Mindenki – de tényleg mindenki – tudja, hogy ha egy helyiséget lezár, és nem takarít, söpör benne, akkor pár hét alatt belepi ez a bizonyos finom por.

Márpedig én nyolc éve nem láttam utcaseprőt a környéken. (Mellékesen a kánikulai napokban sem láttam locsolóautót.) Korábban sem gyakran: de egy évben legalább kétszer végigtolták a söprűs emberek a talicskát. Ősszel összeszedve az úttestre hullott avart, hóolvadás után meg felsöpörve az útszélen megtapadt sarat-port. Nálunk akár takarítógéppel is jöhetnének – falusias utcában lakom, ahol az autók a telken-garázsban állnak. Forgalmasabb helyeken viszont az utcaseprő nélkülözhetetlen lenne, ahol az autók a házak előtt állnak. Nehézkes lenne az autót az ötödikre felvinni. Ezeken a helyeken csak kézi erővel lehetne összeszedni az útszéli szmötyit, amiből az a bizonyos finoman szálló por keletkezik, amint megmozdul egy jármű vagy gyalogos. Félreértés ne essék: nem a házak előtti járdáról beszélek: tiszta sor, hogy azt a házak tulajdonosainak kell rendben – tisztán, pormentesen – tartaniuk.

Egészen biztos vagyok abban, ha rendszeresen felsöpörnék a városok útjait, jelentősen csökkenne a porszenny. Nem kéne több pénzt költeni mérő-riasztó rendszerekre...

ITT OLVASHATÓ