SZIKORA RÓBERT: A MŰVÉSZEK MA NEM ÉRZIK AZT, HOGY FONTOSAK

24.HU
Szerző: INKEI BENCE
2018.12.09.

Megalakulása 35. évfordulóját ünnepli az R-GO, és az együttes „az évszázad Csikidam partyját" ígéri 2018. december 18-án a Budapest Arénában. Ennek alkalmából beszélgettünk Szikora Róberttel, akit az R-GO mellett azért a hungáriás időkről, a Beatles-rajongásáról és arról is kérdeztünk, mit tanult az X-Faktorbeli mentorkodásából. Sőt, mesélt a punk korszakáról és azt is elmondta, miért gondolja, hogy ma értékválságban élünk.

Több régi énekesnővel készült interjúban is előjött mostanában az édesapja, Szikora Jenő neve, aki táncdalénekesként és szervezőként is dolgozott a hatvanas-hetvenes években. Az ő hatása volt a döntő abban, hogy zenész lett?

Persze! Az ember öntudatlanul is érezte a két életpálya, édesanyámé és az édesapámé közötti különbséget. Már igen hamar rájöttem, hogy nem akarom azt csinálni, mint édesanyám, aki a vasútnál dolgozott irodavezetőként, fél hatkor kelt, aztán elment és aztán holtfáradtan hazajött. Szemben apámmal, aki felkelt, amikor akart, belenézett a tükörbe, elkezdett skálázni, majd egyszer csak csöngettek, és bejött három „művészke”, akik letettek egy magnót, és hallgatták, hogy énekelnek az amerikai énekesek. Még el se mentek, jött egy dobtanár, majd ebéd után jött egy sztepptanár, és így telt a napja, nekem pedig ez imponált. Mint ahogy az is tetszett, hogy a hétvégén elvitt a fellépéseire, és bekerült abba a körbe, ahol a Kovács Erzsi, Németh Lehel énekeltek, és az emberek pedig rajongtak értük, vittek nekik virágot. Sőt, felnőtt, gyönyörű nők hoztak apámnak csokit. Ez volt az indíttatás szerintem. Ráadásul a keresztapám is jazzgitáros volt, szóval nem is igen tudtam volna mást választani.

Csak a jó oldalát látta a pályának akkor?

Láttam azt is, hogy az apám egy helyben ül, és várja, hogy valaki hívja fellépni, édesanyám pedig ment mindenhová, hogy hívják már a Jenőt énekelni. Én meg arra gondoltam, hogy elég tehetséges vagyok, hogy nekem ilyeneket ne kelljen csinálnom, én berúgom az ajtót, ha kell. A mi életünk ezért arról szólt, hogy mindig egy kicsit jobb zenekarba próbáltál kerülni. Főleg a külvárosban, ahol én laktam, Rákospalotán, mert akkor belváros és külváros között még elég nagy különbség volt, és amikor megjelent egy koncertünkön fiatalkoromban valami fura figura, hogy egy meg nem nevezett belvárosi zenekar megbízásából figyeli, ahogy dobolok, az egy óriási dolognak tűnt. De ez létező ellentét volt: mi Rákospalotán soha nem éreztük, hogy pestiek vagyunk, hanem egy odacsatolt rész, és valójában vidéknek tekintettük. Szerettem ott lakni, és már az ükapám is tervezett oda házakat, amelyek ma is állnak, úgyhogy nehezen is költöztem el onnan...

ITT OLVASHATÓ