ORBÁN VIKTOR NEMZETI POSZTKOMMUNIZMUSA

444
Szerző: 444.hu
2018.12.03.

- Orbán Viktor híveiben és kritikusaiban egy közös dolog van – komolyabban veszik őt, mint megérdemelné.

- Az évek során kiderült, hogy Orbán Viktor kiváló pártvezér, de szerény képességű miniszterelnök. Minden tényezőnek meg kellett változnia, hogy minden úgy maradhasson, mint régen volt.

- Orbán létrehozta az EU első magánállamát. Ennek az a lényege, hogy az állami tulajdont nem lehet elválasztani a párt- és családi tulajdontól.

- Orbán olyan, mint egy diszkótáncot járó Kwasniewski. Azt mondja: bátran legyetek olyanok, amilyenek vagytok. Kiabáljatok hangosan arról, amiről egyébként beszélni is alig mernétek.

Ez a cikk a Jagelló Klub (Klub Jagiellonski) nevű lengyel társaság oldalán jelent meg eredetileg, 2018. október 30-án, lengyelül. A pártoktól független szervezet politikáról, gazdaságról, történelemről és kultúráról ír elemzéseket, illetve javaslatokat tesz a kormánynak. A cikket Dariusz Kałan elemző, újságíró írta. Cikkei többek között a tekintélyes krakkói katolikus társadalmi-kulturális hetilapban, a Tygodnik Powszechnyben, és a balliberális véleményformáló Politykában jelennek meg. 2012 és 2014 között a Lengyel Külügyi Intézet munkatársa volt.

Az írást önmagában is érdekesnek találtuk, és különösen izgalmas látni, hogyan tekintenek Magyarországra külföldről. Mivel a cikk lengyel közönségnek készült, ezért a szerző lengyel példákkal magyaráz néha. Ilyenkor igyekeztünk rövid magyarázatot fűzni az eredeti szöveghez. A cikket Kovács János fordította magyarra.

Orbán Viktort a hívei egy új korszak hírnökének látják, számukra ő a liberalizmus alkonyának ideológusa. Szerintük olyan ember, aki megelőzte korát, és zsinórban három kétharmadot szerezve forradalmasította a modern politikát. Inspirációul szolgál Donald Trump számára, ő Charles de Gaulle és az egykori francia elnök „nemzetek Európája” eszméjének szellemi utódja. Orbán kritikusai mindezzel lényegében egyet is értenek, de azt, amit amazok esélynek vélnek, ők fenyegetésnek tekintik. Abban egyformák, hogy komolyabban veszik Orbánt, mint megérdemelné. Ezt nem csupán azért állítjuk, mert az Orbán iránti ájult rajongás mértéke fordított arányban áll országa politikai és gazdasági jelentőségével, hanem mindenekelőtt azért, mert Orbán az égvilágon semmi újat nem talált ki.

Ha figyelmesen nyomon követjük, milyen változásokat vezetett be a magyar miniszterelnök, ha elválasztjuk őket a harsány ideológiai lózungoktól, a saját elvárásoktól és félelmektől, azt láthatjuk, hogy a Fidesz minden egyes döntése, kezdve az elsővel, amellyel választójogot adott a határon túli magyaroknak, csupán egyetlen célt szolgált: a hatalom hosszú évekre történő bebetonozását. Ezt szolgálták azok az alkotmányos változtatások is, amelyek meghosszabbították a kormányzati Fidesz-káderek szolgálati idejét, ezt szolgálta a választási törvény átalakítása, a médiapiac einstandolása, a közszolgálatok rendszerének központosítása, a közeledés Oroszországhoz, a gyűlöletkampányok elindítása az Unió, Soros és a migránsok ellen.

Orbán egyáltalán nem újító. Éppen ellenkezőleg: voltaképpen visszaterelte a magyar politikát a természetes medrébe. Helyreállította azt a képet, amelyet a dicső kilencvenes évek kitakart a magasztos jelszavaival és nagy céljaival – ma már láthatjuk, ez a felhevült korszak történelmi mércével mérve kivétel volt, nem pedig szabály.

Azok a jelentős személyiségek, akik ezt a korszakot meghatározták – nálunk, Lengyelországban Geremek és Mazowiecki, Csehországban Vaclav Hável –, más történelmi körülmények között ártalmatlan holdkórosoknak minősültek volna. (Bronisław Geremek: lengyel külügyminiszter 1997-2000 között, a Szolidaritás egyik vezetője volt a rendszerváltás előtt, 2004-08-ban EP-képviselő, a liberális frakció tagja; Tadeusz Mazowiecki: szintén a Szolidaritás egyik vezetője volt, a rendszerváltás utáni első lengyel miniszterelnök, 1989-1991 között. – a szerk.) Ám akkoriban az volt a társadalmi elvárás, hogy adjunk fennkölt, nemes vonásokat a politikának, és világosan különítsük el a mi utunkat a rothadó kommunista posványtól.

Mindeközben a klasszikus idők más alkatú hősei, mint Lengyelországban Lech Wałęsa puhább változatban és a szlovákoknál a keményvonalas Vladimír Mečiar, megértették, hogy a politika mindig is shakespeare-i színjáték volt, amelynek legfontosabb, ha nem egyetlen célja a hatalom megszerzése, megtartása és kiterjesztése.

A cél tehát a hatalom megszerzése és megtartása, skrupulusok és különféle akadékoskodó elitek nélkül, nyitva az alattvalók széles tömegei felé. Az egyszerű érzelmeket és ösztönöket szítva. Nem valamiért, hanem valaki ellen. Wałęsa és Mečiar elbuktak, mert ötleteiket túl korán próbálták bevezetni a még kevéssé fogékony piacra. Csak Orbán lépett színre időben: amikor beköszöntött a harag ideje. Abban az időszakban csapott határozottan a húrokba, amikor az embereket nem a szeretet egyesítette, hanem a gyűlölet.

Korunk hőse, a sunyi bunyós

A politika mindig is konfliktusokkal telített üzem volt, de korábban soha nem volt annyira pusztító hatása, mint most. Most már nem arról van szó, mint a kilencvenes években, hogy bizonyos okokból másképp gondolkozunk az államról vagy ideológiai kérdésekről. Az új korszakban megalázzuk az ellenfelet, a földre lökjük, kivéreztetjük és a torkára tiprunk, hogy ne kapjon levegőt. Így festett végül a korábbi szövetségesek együttélése: Lech Kaczyński „együttműködése” Donald Tuskkal, Mirek Topoláneké Václav Klausszal, Viktor Juscsenkóé Julia Timonsenkóval. Egymásnak estek a politikai kalandorok, és mindezt Orbán éberen figyelte a magyar ellenzék vezetőjeként.

De a saját kis szemétdombján sem lankadt a figyelme. Az üzemanyagot, ami Orbánt a csúcsra repítette, úgy hívták, hogy Gyurcsány Ferenc. 2006-ban, Gyurcsány második kormányzati ciklusának kezdetén kitört az őszödi botrány: a miniszterelnök bevallotta, hogy hazudtak éjjel, hazudtak nappal, és mindent teljesen elkúrtak. Ekkor Orbán ajándékba kapott négy évet, amikor kénye-kedve szerint püfölhette a szocialistákat. Ki is használta a lehetőséget, hiszen büntetlenül és brutálisan cselekedhetett. Gyurcsány pedig a lehető legrosszabb módon reagált. A békés tiltakozókra ráküldte a rendőrséget. Lehetővé tette Orbán számára, hogy legyen népszavazás az egészségügyet és a felsőoktatást illetően. Mindkettő fontos dolog volt, de nem bírt jelentőséggel, mert a közvéleményt az érdekelte, hogyan lehetne végre kinyírni Gyurcsányt. A reformok elbuktak. A miniszterelnök elvesztette irányítását a gazdaság felett, amelyet villámgyorsan bedöntött az Amerikából induló globális válság...

ITT OLVASHATÓ