Szerző: CSILLAG ISTVÁN
2018.12.06.
Mióta a felcsúti gázszerelő gyors meggazdagodásának történetével eteti a hírek szorgos olvasóit a média, lépten-nyomon ugyanaz a kérdés foglalkoztatja a közönséget: kinek a vagyona is az a cég- és ingatlan birodalom, amin az elhíresült egykori felcsúti polgármester névkártyája leffeg. Érdekes módon ez a kérdés nem vetődött fel akkor, amikor Orbán valahai szobatársát tartották – a nevezetes G napig – a hivatalos vagyonkezelőnek, mert úgy gondolták, hogy az iskolatárs nem az uralkodó magánvagyonát, hanem a királyi vagyont ellenőrzi és kezeli. Ahogy hazánk egyre jobban hasonlít arra groteszk rendszerre, amelyben egy tenger nélküli ország felett kormányzóként, a királyt helyettesítő jogkörében egy ellentengernagy uralkodik, úgy érdemes egy röpke pillanatig visszalapozni a feudális királyságokban kialakult jogintézményekhez.
Kezdjük azzal, hogy a föld és a vagyontárgyak szabad adásvételén és örökölhetőségén alapuló kapitalista magántulajdon előtt az a jogi fikció volt az általános, hogy minden vagyon a királytól ered és minden vagyon a királyra száll vissza. Ennek folytán meglehetősen nehéz a király magánvagyonát a királyság vagyonától megkülönböztetni, vagy legalábbis nem könnyebb, mint Orbán magánvagyonát elválasztani a bizalmasai (oligarchái) által kezelt vagyontömegtől. Az elmúlt hét szolgáltatta ehhez a legjobb példát, amikor Orbán szinte minden bizalmasa bevitte a közösbe – mint egy hajdani tsz-paraszt – azokat a médiakörbe tartozó cégeket, részesedéseket és vagyonokat, amelyeket az „önkéntesen” létrehozott alapítványba terelésig látszólag saját jogon, független magántulajdonosként maga birtokolt, szedte a hasznait és rendelkezett vele. Nem kellett újra törvénybe iktatni a Széchenyi István által a hitel hiányának egyik okaként annyit kárhoztatott ősiség törvényét, nevezetesen, hogy a vagyon visszaszáll a királyra, azzal hűbéres tulajdonosa szabadon nem rendelkezhet. Törvény nélkül is tudták Orbán oligarchái, hogy mi a dolguk: visszaadni a szent és sérthetetlen magántulajdonukat annak, akinek a kegyéből azt szerezték. Persze, ez sem újdonság, hiszen a kegyvesztetté vált Spéder Zoltán, vagy a G-nap után Simicska Lajos is hasonló logikán alapulóan, „önként” adta át (el) vagyonát az Orbán bizalmát még élvező más oligarcháknak.
Kezdjük azzal, hogy a föld és a vagyontárgyak szabad adásvételén és örökölhetőségén alapuló kapitalista magántulajdon előtt az a jogi fikció volt az általános, hogy minden vagyon a királytól ered és minden vagyon a királyra száll vissza. Ennek folytán meglehetősen nehéz a király magánvagyonát a királyság vagyonától megkülönböztetni, vagy legalábbis nem könnyebb, mint Orbán magánvagyonát elválasztani a bizalmasai (oligarchái) által kezelt vagyontömegtől. Az elmúlt hét szolgáltatta ehhez a legjobb példát, amikor Orbán szinte minden bizalmasa bevitte a közösbe – mint egy hajdani tsz-paraszt – azokat a médiakörbe tartozó cégeket, részesedéseket és vagyonokat, amelyeket az „önkéntesen” létrehozott alapítványba terelésig látszólag saját jogon, független magántulajdonosként maga birtokolt, szedte a hasznait és rendelkezett vele. Nem kellett újra törvénybe iktatni a Széchenyi István által a hitel hiányának egyik okaként annyit kárhoztatott ősiség törvényét, nevezetesen, hogy a vagyon visszaszáll a királyra, azzal hűbéres tulajdonosa szabadon nem rendelkezhet. Törvény nélkül is tudták Orbán oligarchái, hogy mi a dolguk: visszaadni a szent és sérthetetlen magántulajdonukat annak, akinek a kegyéből azt szerezték. Persze, ez sem újdonság, hiszen a kegyvesztetté vált Spéder Zoltán, vagy a G-nap után Simicska Lajos is hasonló logikán alapulóan, „önként” adta át (el) vagyonát az Orbán bizalmát még élvező más oligarcháknak.
Ezek az önkéntes vagyonátadások persze egy másik, a keresztes hadjáratok idején kialakult jogintézménynek, a trustnak - magyarosan a bizalmi vagyonkezelésnek – a képét idézi fel a jámbor olvasóban. Mint az jól ismert, az angol királyok nagy előszeretettel küldték alattvalóikat a Szentföldre, hogy annak visszafoglalására irányuló keresztes hadjáratokban vegyenek részt. Aki gyerekkorában olvasta Robin Hood történetét, az arra is emlékszik, hogy a király gonosz öccse, János herceg Oroszlánszívű Richárd távollétében basáskodott Angliában, mert a király az ország színe-virágával távol hazájától hadakozott. Minthogy a hadbavonultaknak nem csekély része soha sem tért vissza a földjére, így óhatatlanul szerettek volna utódaikról gondoskodni. Ennek sokszor az volt az akadálya, hogy utód nélkül haltak el, de sokszor arra is szerették volna kihasználni a kényszer szülte helyzetet, hogy kiszabaduljanak a hűbérúri jogok (királyra visszaszálló tulajdonjog) hálójából...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.