Szerző: SzEGy
2018.12.17.
Valahogy így megy ez a gyermekvédelmi szakellátásba elhúzódó folyamatok árán bekerülő és nálunk, még további időzést követően örökbe adhatóvá lett gyerekek kiajánlására érkező elfogadó válaszokkal is.
Sosem vehetjük biztosra. Nem tudhatjuk, hogy lesz-e még és ha igen, mikor, honnan is lesz egy következő pozitívan reagáló kérelmező. Akad-e majd olyan házaspár, vagy egyedülálló, aki a kiajánlott gyermeket (előbb az iratanyagát olvasva, majd a fényképeken megnézve, aztán valójában látva) tényleg elfogadná.
Pont ez, az általunk jól érzékelt, megtapasztalt bizonytalanság az, ami fokozott óvatosságra int bennünket, a szakellátásban élő gyermekek örökbe adásával foglalkozókat.
Miben vagyunk óvatosak? Egyszerűbb lenne azt kérdezni, miben nem. A korábbi gyenge tapasztalatok, vélelmek és félelmek miatt általában óvakodunk minden olyan lépéstől, ami a gyermek vagy a leendő szülők helyzetét, bizalmát, épülő, alakuló érzelmi kötődését megrendítené, megtépázná, megszaggatná.
Figyelni igyekszünk mindarra, ami a sosem volt egyszerű helyzetüket akármiben tovább nehezítené. Próbáljuk kizárni a kapcsolatuk alakulásából a környező külvilág extra feszültségeit.
Főleg, mert esetleg (gyakran tudottan is) ez, amihez éppen asszisztálunk, az utolsó esélyük az egymásra találásra.
A szakellátás a gyermekvédelem és a gyakorlati szociális terület sűrűje, egyáltalán nem egy steril laboratórium, nem egy kutatóintézet. Ez nem a kísérletezés helye, nem az ötletgazdag találgatásoké, sem a l’art pour l’art, öncélú próbálkozásoké.
Ezért aztán teljességgel elfogadhatatlan egy olyan (megalapozatlan, az érintettek sorsa iránt kíméletlenül közömbös) javaslat, hogy: Ó, hát próbáljuk meg! Csak kínáljuk meg a családot és a gyerekeket a hihetetlen lehetőségnek álcázott erőltetett, minden oldalról extrém nehezített körülményekkel!
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.