KARSAI LÁSZLÓ: RANDOLPH L. BRAHAM (1922-2018)

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: KARSAI LÁSZLÓ
2018.11.30.

Észak-Erdélyben, Désen barátai, akik becsülték focitudását, gyorsaságát, Picinek szólították. Ortodox (magyar) zsidó családban született (eredeti családi neve Ábrahám Adolf volt), és sok nyelven tudott. Petőfi Szeptember végén című költeményét tavaly New Yorkban egy kis indiai étteremben először franciául kezdte el szavalni, majd megkérdezte tőlem, elhiszem-e, hogy tudja ezt románul és latinul is. Elhittem, de jeleztem, hogy ezeken a nyelveken ellenőrizni nem tudom, hogy jól, pontosan szavalja-e a szép szerelmes verset. Nem nekem, hanem a társaságunkban tartózkodó, nála jó 50 évvel fiatalabb hölgynek akart imponálni, persze minden hátsó szándék nélkül, csak fiatalos virtusból. Nyelvtudása 1945 után a németországi amerikai zónában segítségére volt (saját bevallása szerint magyarul, románul, jiddisül, franciául, németül és angolul is tudott). Kapott amerikai katonai egyenruhát, munkát az American Jewish Joint Distribution Committee-nél és a United Nations Re­lief and Rehabilitation Administrationnél, a menekültek ügyeivel foglalkozott. Holokauszttúl­élő volt, a munkaszolgálatból 1944 végén megszökött, családtagjai, legközelebbi rokonai közül tizenhárman pusztultak el a holokauszt idején. Amerikai cionista volt, őszintén szerette választott hazáját, és eddig még nem publikált emlékirataiban őszintén bevallotta, nagy meglepetés volt számára, hogy ott sincs kolbászból a kerítés. Cionizmusa abból állt, hogy aggódott, reszketett Izrael biztonságáért és fennmaradásáért, és ahogy fogalmazott: mindent megtett, ami csak módjában állt ezért az országért. New Yorkba 1948‑ban érkezett, keményen tanult, dolgozott, a City University of New York politológiatanára lett. Soha nem tanította sem a magyar, sem az európai holokauszt történetét, „csak” kutatta, feltárta, bemutatta, mi és hogyan történt 1938–1945 között a magyar zsidókkal. A népirtás politikája első kiadása 1981-ben jelent meg, a New York Re­view of Booksban Braham kollégája, a Columbia University professzora, Deák István (ő is holokauszttúlélő) írt nagy vitát kiváltott recenziót az úttörő munkáról Túlélhették volna a magyar zsidók a holokausztot? címmel. Deák végső, első olvasásra döbbenetes válasza az volt saját kérdésére, hogy igen, de csak akkor, ha Horthy Miklós és a Kállay-kormány ugyanúgy viselkedett, politizált volna, mint Ion Antonescu román „Conducator”: a „hintapolitika” helyett szavakban, háborús propagandában és tettekben is a legteljesebb, leglelkesebb kollaborációval (talán) elkerülhettük volna a német megszállást, és ezzel a magyar zsidóság pusztulását. Nem egy nekrológ a megfelelő hely egy historio­grá­fiai vita taglalására, de az bizonyosnak tűnik, hogy többek között a NYR­Books-vita is tette, túlzás nélkül állítható, nemzetközileg, és nem csak a holokauszt-szakértő történészek körében ismertté R. L. Braham nevét. Ha egy nemzetközi konferencián vagy workshopon szót kért, a teremben csend lett, mindenki rá figyelt, sokan szorgosan jegyzeteltük is szavait. Örült, hogy Magyarországon 1990 után egyre több fiatal történész kezdett a holokauszt történetével foglalkozni. Nagyon jól tűrte a bírálatot. 1991-ben jelent meg Molnár Judit egyik tanulmánya az 1944-es délvidéki deportálásokról, amelyben Braham monográfiájának vonatkozó fejezetében található hibákat, tévedéseket, pontatlanságokat is szóvá tette. Nem sokkal később az ELTE-n Komoróczy Géza professzor bemutatta Molnárt Brahamnek, aki azzal fogadta az ifjú szegedi történészt, hogy: „Nagyon köszönöm tanulmányát. Sokat tanultam belőle.”

Ránki György akadémikus az ÉS-ben 1982 júniusában hosszú, kritikus recenziót írt Braham könyvéről (A magyar holocaust, 1982/25., június 18.). „A magyar zsidóság pusztulásában a sorstalanság volt a különleges tragédia” – írta 20 évvel Kertész Imre irodalmi Nobel-díja előtt a szintén holokauszttúlélő magyar történész kolléga. Akkor még a részéről és az ÉS akkori szerkesztői részéről is politikai bátorság kellett ahhoz, hogy az „56-os” Bibó István 1948-ban publikált tanulmányához irányítsa azt az olvasót, aki nem csak arra volt kíváncsi, mi és hogyan történt a magyar zsidókkal, hanem arra is, miért. Ránki és Braham barátok lettek, sajnos Ránki már nem érhette meg, hogy többek között az ő segítségével 1988-ban megjelent magyarul is Braham monográfiája. Jó tíz éve egyszer próbáltam Randy Brahammel lépést tartani Queensben, szép kis házuk felé gyalogoltunk az elegáns villák között, amikor egyszer csak megjegyezte: „Jó, hogy [Ránki] Gyuri már meghalt...” Döbbent arckifejezésemet látva gyorsan megmagyarázta, hogy biztosan megütötte volna a guta, látva, mit művel hajdani (egyik) legkedvesebb tanítványa, Schmidt Mária. Ezek, mondta megvetően, fehérre akarják mosni a Hor­thy-rezsimet, minden felelősséget a németekre és pár nyilasra próbálnak hárítani. Még 1994 júliusában, a A népirtás politikája II. magyar kiadása előszavában írta, keményen és pontosan fogalmazott: „A magyar zsidó vezetők, akiket saját kormányuk csapdába csalt és aztán sorsukra hagyott, meg kellett érjék, hogy az ország lakossága a legcsekélyebb ellenállást sem tanúsította, szomszédaik a kisujjukat sem mozdították, a világ meg mintha teljesen elfeledkezett volna róluk, s ebben a szörnyű helyzetben mindent megtettek, ami erejükből tellett, hogy mentsék, ami még menthető.”

Göncz Árpád köztársasági elnök 1995-ben a Magyar Köztárasági Érdemrend Középkeresztjével tüntette ki Randolph Brahamet. 2014-ben, amikor kiderült, hogy az Orbán-kormány miféle német megszállási emlékművet tervez a Szabadság térre, a professzor úr a kitüntetést visszaadta, és levetette nevét a Páva utcai Holokauszt Központ Információs Központjáról. Nagyon fontos szövetségest, barátot, kollégát veszítettünk el halálával. Alig néhány hete a Mazsihisz elnökéhez, Heisler Andráshoz írott levelében bírálta a Sorsok Háza történelemhamisító projektet. Ennek volt hírértéke, vele azok, akik már évek óta a Józsefvárosi pályaudvar környékén tüsténkednek, nem mertek vitatkozni. Ma már egyre jobban tudom, érzem, hogy minden egyes halott baráttal milyen sokat veszítünk, magunkat sajnáljuk, nem csak őt, aki teljes életet élt. Sok száz tanulmány, sok tucat könyv marad utána, életműve megkerülhetetlen. Göncz Árpád 2002-ben a Braham 80. születésnapjára szerkesztett kötetben írta, hogy Randolph Braham „...több mint történész, mert megélte, amit megörökít. Aki nemcsak elmond, hanem kimond valamit, olyasmit, amit száz- meg százezrek nem voltak képesek, mert nem volt lelkierejük, nemcsak megfogalmazni, de még önmagukban felidézni sem... Braham professzor életműve: fizetség a halottaknak.”

ITT OLVASHATÓ