Szerző: KLUPÁCS FLÓRA
2018.12.27.
Évente kétszer családlátogatok Rómában. A testvérem nem a kalandvágyó/megélhetési kivándorló, a felesége olasz, a kétlakiság pedig a gyerekek miatt az iskolarendszerek finoman fogalmazva is kevéssé átjárható volta miatt sem működne. Kétezer éves romok ide vagy oda, nekem a kintlét egyik fénypontja még mindig az iskolába jövés-menés. Mindenki kék egyenköpenyt visel, amin eleinte kicsit meglepődtem. Olyan régi vágású, Nyilas Misis, tintakék pamut, békebeli fehér gallérral fiúknak-lányoknak egyaránt. Hogy alatta mi van, nem fontos, hiszen nem is látszik. A legmenőbb belvárosi delikátesz vezetőjének kisfia pont úgy néz ki benne kilenctől fél négyig, mint a sarki pakisztáni zöldségesé.
Írunk leckét is, a nyolcéves harmadikosok természetismeretből épp az Australopithecusokról tanultak. Pályaelhagyó biológiatanárként kicsit furcsálltam az időzítést, de aztán láttam a didaktikailag hibátlan vázlatot, az illusztrációt és a tökéletesen fogalmazott tizenkét mondatot. Másnap reggel iskolába menet, miközben ismételtünk, az egyik keresztutca végén a Vatikán fala tűnt fel. Ott és akkor értettem meg, ebben a korban és ebben az országban vajon miért tarthatták fontosnak a tanterv írói az emberi törzsfejlődés bevezetését alsó tagozatban. Van persze hittan, pontosabban inkább vallástörténet, fakultatív alapon. Aki nem szeretné erre az órára járatni a gyerekét, megteheti, velük egy másik tanító néni rajzolgat vagy énekel abban a háromnegyed órában. Állami iskolában, a Vatikán egy kilométeres körzetén belül, meg persze azon túl is.
Az osztályképről a gyerekszoba falán szerintem mindenféle színű, többnyire kicsit foghíjas, köpenyes gyerekek mosolyognak vissza. Az unokahúgom szerint a kép kék, s a kérdést, hogy a 21 fős osztályból a hat, szemmel láthatóan nem olasz felmenőkkel rendelkező, fekete/kreol/mandulaszemű gyerek milyen nyelven beszél otthon, nem is értette – nyilván sosem tette fel magának. Az iskolában mindenki olaszul beszél, válaszolta magyarul, és legózott tovább, én pedig csendben magamba néztem kicsit.
A mostani munkám miatt nyilván szakmai ártalom, hogy be-belógok a kinti kórházak előterébe, de látogatóban voltunk már beljebb is, szüléstől a billentyűcseréig. Ilyenkor mindenféle dolgot vittünk, például fényképezőgépet, virágot meg fagyit, de gyógyszert, szappant, törölközőt, vécépapírt és ágyneműt még soha. Beszélgettünk is mindenféléről, de az ehetetlen koszt, a leszakadó plafon vagy a meg nem érkező ápoló valahogy sosem került szóba. A nővérek azt hitték, eltévedtem, mikor legelőször városnéző üzemmódban bóklásztam a folyosón, pedig csak nem hittem el, hogy egy kórház lehet ilyen szép. A legbeszédesebb talán az, amikor az első gyerek születése után a testvérem megkérdezte az apósát, nem kellene-e valamit adni a szülésznőnek. A kicsit meglepődött após elment a legközelebbi virágárushoz, és vett egy nagy csokor virágot. Az ő meglepetésénél már csak a csokrot kapó szülésznőé volt nagyobb, de biztosan azt gondolta, a magyaroknál ez így szokás. A harmadik meglepett fél az öcsém volt.
Ellentmondás és feszültség persze van ott is bőséggel. Az utcák még budapesti mércével mérve is piszkosak, a szemét kidobását a sarki szelektív konténerekbe leginkább az orosz ruletthez hasonlítanám. (Ma belefér vagy nem fér bele?) Döglött patkányt is csak ott láttam még az iskola kapujában, ahogy a koszt megelégelő, szombaton társadalmi munkában utcát takarító fővárosi szülőket is. A belvárosban járva-kelve nem lehet nem észrevenni a rengeteg…migránst? Külföldit? Bevándorlót? Többnyire fiatalok, férfiak és afrikaiak. Kalappal a kézben hangos jó napot kívánnak, és aprót kéregetnek. Nem erőszakosan, de kitartóan és mindenütt. Időről időre eltöprengek, milyen sors az, amelyhez képest ez az élet vonzó alternatíva, majd bedobozolom ezt a zavaró kérdést a többi megválaszolatlan mellé...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.