Szerző: BALOGH GYULA
2018.12.10.
Mi hozta dühbe legutóbb?
Egy fiammal kapcsolatos történet, kiszúrtak vele, és ez nem először történt meg az elmúlt években. Nem szeretném részletezni, a lényeg, hogy úgy döntött, a családjával együtt emigrál. És sajnálattal azt kell mondanom, jól tette. De azért gyakran jár haza, ha itthon van dolga.
Családilag is felvetődött, hogy elmenni, vagy itt maradni?
Három gyerekem van, ez mindegyiküknél felvetődött. Ebben az esetben nem lehet mást tenni, mint ki kell alakítani egyfajta életstratégiát. Ugyanúgy, mint a Kádár-rendszer hatvanas-hetvenes éveiben tettük. Valamilyen módon túlélésre kell játszani. Persze ez szomorú, mert az ember nem ilyen módon szeretné leélni az életét. És itt elsősorban a fiatalokról van szó, mert Ő előttük még ott az egész élet. Ők még előre szeretnének menni, haladni, tehetséggel, szorgalommal, munkával. De mivel ez a három fogalom mára teljesen értelmetlenné vált, ezért valaki vagy túlélésre játszik, vagy elmegy innen.
Ez ennyire szigorú?
Igen, ez nem dramatizálás, hanem tény.
Mit tehet ebben az esetben a szülő?
Mindenben segíteni kell, de úgy, hogy az elsősorban a gyereknek legyen jó és ne a szülőnek. Mi érzelmileg próbáljuk támogatni őket.
A düh, vagy az indulat jelenthet egy művész, történetesen zenész számára inspirációt az alkotásban?
Nálam ez nem így működik. És legyen az író, vagy képzőművész, ritka, akinél az indulatok segítik az alkotást.
Az írónál azt mondják, segít az ihletben, ha szenved.
Más az alanyi lírai érzet, és más, ha valakiben tehetetlen düh alakul ki. Ez utóbbit nagyon nehéz feldolgozni, ezért ez inkább csak hátráltatja az alkotó embert. Ez teljesen nyilvánvaló. Én csendben és nyugalomban tudok komponálni. A koncertezés viszont sokkal életesebb és zajosabb műfaj, ahol az ember le tudja vezetni az indulatait. Én bele tudom őrjöngeni magam egy szaxofonszólóba a színpadon. Viszont az alkotáshoz tényleg fontos a koncentráció és azt nem lehet úgy, ha valakit folyamatosan nyomaszt valami. Ezért beszéltem én az életstratégiáról. Emlékszem Esterházy Péterrel erről sokat beszélgettem a halála előtti években. Ki kell alakítani egyfajta magatartásformát, sőt, tartásformát! A magánéletben és a közéletben, hogy tudjuk csinálni a dolgunkat.
A Kádár-rendszerben egyéni stratégiák születtek a túlélésre. Erről a bátyja, Dés Mihály írt is egy regényt.
Ő az írta meg, hogy abban az időben tulajdonképpen lébecolt. Ez azt jelentette, hogy sohasem ment állásba, de ezért csóró is maradt. Nem volt munkahelye, végül Spanyolországba költözött. A lébecolás azt jelentette, hogy az egyetem elvégzése után fordítgatott, tanulmányokat írogatott. Erre rá is ment tizenöt éve. Ez valamilyen módon visszatért, egy sokkal szigorúbb világban. A Kádár korszakban létezett legalább valamilyen szociális háló. Ma ez nincs, ezért a lébecolás sokkal veszélyesebb játék. Ma a lébecolók nagyon könnyen homleszekké, nincstelenekké válhatnak. A vadkapitalizmus korszakát éljük, a maga farkastörvényeivel együtt. Ma leginkább attól szorong mindenki, hogy bármikor elvesztheti az egzisztenciális biztonságát. A szabadság vágya már nem olyan fontos az emberek számára, mint amennyire a Kádár-rendszerben áhítoztunk rá. Ezek a jelenségek bizonyos mértékig magyarázatot adnak arra a passzivitásra és tompultságra, amiben a magyar társadalom ma leledzik. Még akkor is így van ez, ha naponta sok mindent belevágnak az arcunkba.
Van olyan hely az országban, ahol ön nem kívánatos, mint zenész?
Hogyne. Elmesélem a legutóbbi élményemet. Felkért a Nem adom fel Alapítvány, hogy lépjek fel a Nemzeti Színházban a gálaestjükön, melyet a sérült gyerekek javára rendeznek. Természetesen elvállaltam, és természetesen ingyen. Mindent leegyeztettünk. Hogyan és mit adunk majd elő, együtt a gyerekekkel. Egyszer csak jött egy telefon és az alapítvány illetékese zavartan közölte: leszóltak neki a minisztériumból, hogy én ezen az esten nem léphetek fel. Ez azért már nagyon abszurd, hiszen ily módon sérült gyerekeket büntetnek azzal, hogy a jelenlegi rendszer szemében egy nem kívánatos művésszé váltam.
Mit lehet ez ellen tenni?
Semmit...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.