ÉLJEN A KÖZTÁRSASÁG! 1

ÉLET ÉS IRODALOM BLOG
Szerző: MAJTÉNYI LÁSZLÓ
2018.12.19.

A szabadság nem mindig a köztársasággal születik meg, de a köztársaságok rendesen szabadságküzdelmekben születnek. Vannak ugyanakkor olyan szerencsés országok is, amelyekben köztársaság nélkül is mintegy eleve megvan a szabadság. Ez az írás a szabadság monarchikus történelmi kulisszáinak előnyeiről és hátrányairól nem szól (persze más lenne a helyzet, ha az 1848‑as áprilisi törvényeket szentesítő uralkodó alkotmányos kötelességét nem szegi meg és – némi vonakodást követően – nem küldi rá a törvényes magyar kormányra Jellasics Józsefet).

Itt tehát csak a köztársasági hagyományról és a köztársaság ígéretéről beszélek.

Szabad vs. szabadságszerető nemzet

Akadnak úgynevezett szabadságszerető, továbbá vannak szabad nemzetek, ez utóbbiak számára a szabadság olyan, mint az emberek számára a lélegzett levegő, az természetes, hogy van, hiányát csak akkor érezzük, ha éppen tiszta levegőben vagy saját működő tüdőben szenvedünk hiányt. Húsz éve már, hogy megint elhittük, túl vagyunk ezen a levegőtlen, egyre poshadtabb szabadságszerető állapoton. Akkor itthon is a szabad polgárok és szabad nemzetek Európájáról kezdtünk beszélni. De búsultunkban ne feledjük, 1990-től számítva húsz évig – ha züllött is, bűnökkel terhelt volt is – igen, akkor éppen szabad hazában éltünk. Ha ezt készek vagyunk feledni, az csak azért van, mert nem a szabadsághoz, hanem a szabadság utáni vágyakozáshoz szoktunk, azaz szokatlan nemhogy a nagy munkával megszerzett, de még az ölünkbe hullott szabadság is. Pedig igazi hazánk nem a szabadságszeretés, hanem a szabadságszerzés.

Mert hogyan volt régen? 1526-ig szabad volt az ország. Azután a Mohácsot követő dermedtség utáni századokban, olykor fülekbe suttogva, máskor már tág tereken kiabálva, sokszor elmondták az akkori magyarok, hogy mostantól pedig tényleg, de nagyon, az idők végéig mi is szabadok leszünk. Azután csak máig megmaradtunk ún. szabadságszerető nemzetnek, ezzel pedig adósai vagyunk történelmünk újabb dátumainak: 1848 márciusának és áprilisának, sőt 1867-nek (mert már soha nem tudjuk meg, hogy vajon evolúció útján lehetett volna-e a monarchiából is szabad, föderális országcsoportot alkotni), 1918‑nak, 1956 októberének és 1989–90-es önmagunknak is. Igaz, itt-ott törlesztettünk valamit, de ezzel nem mentünk sokra, kisebb és időleges szabadságainkat újra és újra konfiskálták, elvették.

Ha pedig a mát nézzük, a hatalmasok csak gőgösebbek, a hatalom nélküliek megalázottabbak, a gazdagok a korábbinál is gazdagabbak, a talp- és tányérnyalók még mohóbbak, nyaloncabbak, a szegények pedig még szegényebbek lettek. Ha így marad, a jövőben sem lesz kimondottan jó üzlet becsületesnek lenni2, azaz könnyebben tenghet, aki alattomos, és a következő nemzedékek szegény embere gyerekének kezében sem lesz nagyobb kenyér, mint apjának, dédapjának volt, nem sok esélye lesz valami rendesebb diplomára, és ha lesz még Budán magyar szó3, távoli ivadékainkra marad a feladat, lemosni a magyar néven most eső gyalázatot.

Közben megváltozott a világ. Sokáig úgy volt, hogy a szabadságszerető nemzetek sokasága irigyli a szabad keveseket. Mára ez, legalábbis Európában, nagy szerencséjére ennek a véres történelmű földrésznek, átalakult, a politikai Európához tartozás a szabadság szinonimája lett. Nekünk viszont, akiket a balsors régen tép, inkább csak lett volna: Magyarország a szerencsétlen kivételeknek nem csupán egyike, de éppen a legrosszabbika.

De ne maradjon így! Ha mégis úgy döntenénk, hogy inkább szabadon élnénk, halnánk, adósságunkat a most itt élő nemzedékeknek kellene végre nem törleszteni, mert nem az örökös törlesztés céljából jöttünk erre a világra, hanem végre amúgy rendesen érte megfizetni...

ITT OLVASHATÓ