BÚCSÚ AZ ÖTNAPOS MUNKAHÉTTŐL

MÉRCE
Szerző: KALMÁR SZILÁRD
2018.12.21.

Magyarországon egyre mélyülő szociális válság van. A mögöttünk lévő kormányok mindegyike rendkívüli mértékben járult hozzá a dolgozók kizsákmányolásához és az utóbbi másfél évtized tömeges szociális migrációjához.

A munkásról a magyar elit már a hatvanas évektől kezdve azt gondolta, hogy ha megteheti, kerüli a munkát, nem dolgozik hatékonyan. Ez a szemlélet kellett ahhoz, hogy el lehessen kezdeni ügyeskedni a dolgozókkal, bérezésükkel.

Először megjelentek a jól látható, szakszervezetek által védett munkahelyektől messze lévő termelőszövetkezeti melléküzemágak, majd a Gazdasági Munkaközösségek bevezetése után a „maszekolás”. Egyre több, jellemzően jól jövedelmező területet szerveztek ki a hivatalos keretek közül, és tolták át a munkásokat az egyre kevésbé átlátható, szürke és fekete gazdaságba.

Az emberek főállásukból rohantak a mellékállásba, extrém módon túlterhelve magukat. A kádári szocializmus utolsó évtizedében a felpörgetett önkizsákmányolásnak még a gyarapodás volt a célja. A nagy ház, az új autó, a nyaraló. A rendszerváltással azonban vége lett az 1981-es IMF-tagsággal kezdődő átmeneti időszaknak. Az új hatalom képviselői szinte perverz élvezettel zárták be a gyárakat, legtöbbször fel sem merülhetett a megváltozott körülmények miatti átalakulás gondolata. Ráadásul, az érintett munkásokat lényegében soha meg nem kérdezték, tabunak számított a dolgozói tulajdonként való működtetés gondolata.

Egyik napról a másikra szűnt meg a munkahelyek harmada. A munka nélkül maradók jelentős része a „leszázalékolásba” menekült. Akiknek nem volt meg az ehhez szükséges egészségkárosodása vagy kapcsolatrendszere, azoknak maradt az egyre megbélyegzőbb segély és a feketegazdaság. Most érnek nyugdíjas korba azok, akiket a rendszerváltás után erre a területre száműztek. Többségüknek még a szocializmus időszakából megvan a húszéves munkaviszonya, aminek alapján nyugdíjat kaphatnak, de ahogy haladunk és jönnek a fiatalabb korosztályok, úgy nő azok száma, akik nem jogosultak már nyugdíjra.
Az elmúlt évtizedek szociális ámokfutásának legnagyobb áldozatai egyértelműen a dolgozó emberek voltak.

A betelepített nyugati tőkét minden kormány készségesen kiszolgálta, háttérbe szorították a szakszervezeteket, minden eszközzel alacsonyan tartották a béreket. Mindezt úgy, hogy az állam a tőkét szinte egyáltalán nem adóztatta, szinte minden terhet az adófizető munkavállalókra tették...

ITT OLVASHATÓ