BANKRABLÓK (FÜLKE)FORRADALMA

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: CSILLAG ISTVÁN
2018.12.14.

„Mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest?”
(B. Brecht: Koldusopera)

Az Apokalipszis éllovasa

Egy a közelmúltban elhangzott előadásában Tölgyessy Péter azzal indokolta Orbán térhódítását, hogy Orbán elsőnek vette észre a nyugati társadalmak válságát, amit az okozott, hogy a liberális demokráciák politikai alapját alkotó középosztályok a 2008-as pénzügyi válság óta alig voltak képesek jövedelmeiket növelni, a vagyonosokhoz való felzárkózásuk elmaradásáért pedig a jóléti állam pénzügyi, politikai és kulturális elitjét hibáztatják, és ebben a közegben az elitváltást hirdető populistáknak áll a zászló. A populisták abból merítik erejüket, hogy a középosztály mediánszavazóját Nagy-Britanniától Ausztriáig, az USA-tól Hollandiáig hatalmába kerítette a gyors változásoknak való kiszolgáltatottság érzésvilága, amely valóságos, statisztikailag igazolható alapokra épült az utolsó válsággal terhelt évtized pénzügyi, vagyoni veszteségei miatt. Az ezredfordulótól a termelékenység brutálisan gyors emelkedése és az előrehaladó globalizáció által hajtva érdemes a termelést magas termelékenységű, de alacsonyabb reálbérekkel dolgozó országokba kihelyezni, emiatt a továbbra is magas termelékenységű, ám kiemelkedően magas reálbérekkel dolgozó nyugati fejlett országok munkavállalói már nem lesznek képesek fenntartani kiváltságos helyzetüket csupán a korábban szerzett előnyeikre alapozva.

Tölgyessy „Orbán-szerecsenmosdatása” arra épül, hogy Orbán „elsőként ismerte fel”, mi az oka a fejlett országok középosztályai csalódottságának, és ezt a liberális demokrácia válságában jelölte meg. Függetlenül attól, hogy ebben az állításban a csalódottságtól eltekintve semmi sem igaz, annyit mégis érdemes megjegyezni, hogy a csalódottság nem csupán a fejlett országok középosztályainak a privilégiuma, mert ez jellemzi – némi hullámzással – a magyar közönség hangulatát is. A csalódottság a rendszerváltás első éve óta lényegében folyamatos, aminek csak egyik oka, hogy a magyar választók többségének a rendszerváltással szembeni várakozásait az új kapitalista rendszer nem volt képes kielégíteni. Tölgyessy a liberális demokrácia válságának hazai tapasztalataként írja le a rendszerváltás óta érzékelhető magyarországi csalódottságot, és innét szinte váteszként tünteti fel Orbánt, aki a hazai viszonyok felől hívja fel a figyelmet egy világjelenségre. Igaz-e ez a levezetés? Nyilvánvaló, hogy nem, hiszen hazánkban a választóközönség többsége a rendszerváltás beteljesedéseként a korábbi fogyasztási szintnél magasabb fokú jólétre, a korábbi önkizsákmányolásra építő fusizásnál, gmk-zásnál rendezettebb és hatékonyabb munkára és biztos egzisztenciát kínáló öregségre számított. Ez gyökeresen más várakozás, mint azé, aki Husák Csehszlovákiájából vagy Ceau­șescu Romániájából lépett a szabadság és kapitalizmus rendszerébe. Ráadásul a rendszerváltó politikai pártok többsége „könnyű álmot” ígért, nem az izgága felfordulást, a bizonytalanság eszkalálódását hirdette, hanem „nyugodt erőként” vagy az adósság vissza nem fizetéséből származó jólétnövelésből indított. Ennek fényében a csalódottság óriási volt, hiszen a tejjel-mézzel folyó burgenlandi Kánaán nem jött el, sőt folytatódott a szocializmus évtizedeiben megismert húzd meg-ereszd meg politika értelmetlen lüktetése a kibontakozás nélkül, amihez a tömeges munkanélküliség és a jövedelmek stagnálása, sőt csökkenése is társult. Innét jönnek a társadalomkutatókat is gyötrő kérdések: megérte-e rendszert váltani? Lett volna-e arra is lehetőség, hogy kedvezőbb feltételekkel kecsegtető kapitalizmust válasszunk? Kik és miért jártak jól a rendszerváltás után és miatt?

A kettős rendszerváltás vesztesei: a magyarok?

...

ITT OLVASHATÓ