Szerző: CSERI PÉTER
2018.12.24.
– Ha most nem teszed le a telefont, én pakolok a bőröndbe, indulok a reptérre, és megyek haza!
L. Ritók Nóra ránézett a férjére, látta az arcán, hogy ez most nem tréfa. Gyorsan elbúcsúzott, és kinyomta a telefont, megmentve ezzel a pár évvel ezelőtti családi nyaralást. Pedig nem a barátnőjével trécselt, hanem az Igazgyöngy Alapítvány egyik pártfogójával, aki azért hívta fel a török tengerparton épp nyári szabadságát töltő L. Ritók Nórát, mert bajba került. A vakáció alatt ugyanis elvitt magával nyaralni három napra egy roma gyereket az Igazgyöngy Alapítványtól, de a kicsinek túl nagy volt az érzelmi teher, és nem volt hajlandó egy falatot sem enni. Ezért hívta kétségbeesve az alapítvány vezetőjét.
Miközben odakint hívogató napfényben úszott a tengerpart, L. Ritók Nóra a szállodaszobából hazatelefonálva próbált intézkedni. Ezt unta meg három óra múlva a férje. Azóta van egy közösen elfogadott szabályuk: bárhova mennek kikapcsolódni (mert otthon erre esélyük sincs), az egyúttal kikapcsolással is jár. Nóra ilyenkor esténként csak egy órára néz bele a kütyükbe, hogy elolvassa a napi e-mailjeit, üzeneteit.
A családi önkorlátozás talán korábban is indokolt lett volna, annak ellenére hogy a férj (Nóra nevéből a titokzatos L., azaz Lisztes Ferenc) már hozzászokhatott felesége munkamániájához. Első szerelemből született házasság az övék, csaknem negyven éve vannak együtt, egykor osztálytársak voltak egy berettyóújfalui középiskolában, azóta alkotnak egy párt. Egy helyről érkeztek, már abban az értelemben, hogy Ferenc klasszikus első generációs értelmiségi, Nóra inkább másfél generációs. Nagyszüleik még tanyán nőttek fel, a szüleik téesztagként vágtak neki az életnek. Családjuk az élő példája, miként működött egykor a társadalmi mobilitás, Nóra és nővére pedig az élethosszig tartó tanulásból is leckét kapott a szülőktől.
– Amikor megszülettem, a szüleimnek még nem volt meg a nyolc általánosuk, ők még egy „zsákutca” típusú rendszerben tanultak, és gyereknevelés mellett, felnőttként szerezték meg az újabb kor nyolc osztályát, sőt később leérettségiztek, aztán meg felsőfokú képesítést is szereztek. Édesapám rendőrnyomozó lett, anyukám a járási hivatalnál dolgozott vöröskeresztes titkárként. Hozzájuk képest az én utam egyenes volt az első diplomáig – meséli.
Amikor 22 évesen kezébe vehette a földrajz–rajz szakos tanári oklevelét, már két éve házas volt, Ferenccel (matek–fizika) még a főiskolás évek alatt kötötték össze a sorsukat. Bár a tanítást pedagógus házaspárként a körösszakáli általános iskolában kezdték, néhány éven belül hazatértek Berettyóújfalura. Nóra a főiskolán vizsgázott ugyan a rajztanítás módszertanából, de tanári ténykedésének egyik első mozzanataként rögtön sutba dobta a metodikát meg a tanmenetet.
– Emlékszem, be kellett mennem órát tartani az úgynevezett C osztályba, csupa túlkoros roma gyerek közé. Alacsony vagyok, halk, és vékony a hangom, észre se nagyon vették, hogy megszólaltam. Muszáj volt valamit kitalálnom. Leültem, elővettem a mappámat, és elkezdtem lerajzolni a gyerekeket. Portrét mindegyikről. Ez megfogta őket. Emlékszem egy roma srácra, lehetett vagy tizenhat, odajött a hátam mögé, és ízes tájszólással csak annyit mondott: „Egísz jóul rajzol lyány lítíre. Megtanít engemet is?” Innen már nem volt olyan nehéz. Szerették a tevékenységet, jobbak akartak benne lenni. Az volt a fordulópont, amikor először nyertek egy rajzpályázaton. Korábban soha nem kaptak ilyen elismerést senkitől, a siker szárnyakat adott nekik. Én meg pályázatokat írtam, felszerelést szereztem az iskolának. Előbb csináltam egy rajzszakkört, később egy grafikai műhelyt, aztán elindítottuk a rajz tagozatos osztályt. Kialakult egy spontán integráció, mert egy idő után a jobb státuszú családok gyerekei is beiratkoztak a rajz tagozatra.
Ezzel új korszak kezdődött a vizuális nevelés történetében is. L. Ritók Nóra ugyanis azóta foglalkozik a rajztanítás módszertanának folyamatos modernizálásával, hatókörének kiterjesztésével. Ahová 2014-ig eljutott, azt hármas fókuszú vizuális nevelésnek hívja. Az egyes pilléreket a gyerekközpontú vizuális nevelés, a hátránykompenzálás és a szociális készségek fejlesztése jelenti. Az érdemi változásokhoz azonban – a sikerek ellenére – ezt is kevésnek érezte. Kilépett az iskola falai közül, azóta egy olyan, a generációs szegénységben élő gyerekekre irányuló komplex fejlesztőprogram megvalósításán fáradozik, amelyben az oktatás, a családgondozás, a közösségfejlesztés és az intézményi együttműködés jelentik a fő pilléreket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.