Szerző: Dr. SZÜDI JÁNOS
20189.12.12.
A szabadság ára
Nincs kit, nincs mit okolni. Azt kaptuk, amit akartunk. Egy fokozatosan kiteljesedő diktatúrát, amelyet a szabadságért kaptunk cserébe. Mert a szabadságnak ára van és ezt az árat nem akartuk megfizetni. Mert szabadnak lenni jó dolog, de sokszor strapás, mivel dönteni kell. Mert szabadnak lenni jó dolog, de fárasztó, mert sokszor tenni kell. A szabadsághoz bátorság kell. Bátorság a cselekvéshez. Bátorság a szembenézéshez. Bátorság a felelősségvállaláshoz. A szabadsághoz egyenes gerinc kell. A szabadsághoz tisztesség kell.
Nem lehet szabad, aki azt várja, megmondják, mit kell tennie. Nem lehet szabad, aki azt várja, kizárólag mások tegyenek őérte. Nem lehet szabad, aki a szabadság monopóliumára vágyik. Ha az ország rab, az is fogoly, aki szabadnak hiszi magát. A szögesdrót kerítés a határon nem a szabadságot védelmezi, A régi kérdésre ki a szabad, aki kívül van vagy, aki belül, a válasz: a határon kígyózó kerítés a fejekben folytatódva ejt foglyul milliókat.
Csak a demokrácia biztosíthat szabadságot. Demokráciát nem elég deklarálni. A demokráciát fel kell építeni. Meg kell őrizni, s állandóan fejleszteni kell. A demokrácia építése, hasonlít a diófaültetéshez. Hosszú az idő, amikorra kiteljesedik. Magyarország nekilátott a demokrácia-építéséhez, de nem járt sikerrel.
Volt húsz évünk gondozni a szabadság-cserjét. Satnya volt? Igen! Girbegurba? Igen! Vékony ágain, alig észrevehetően dugta ki fejét a sajtószabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága, a tanítás szabadsága, az emberi méltóság tisztelete, a tisztességes eljáráshoz való jog, az önkormányzatiság. Öntözésre, gondozásra várt. Hiába! Nem voltunk jó kertészek. Sosem voltunk azok. A cserjéből nem lett fa. Mára el is száradt. Talán a földje volt kemény? Talán nehéz volt feltörni? Talán az ásó láb, az öntöző kar volt kevés? Igen. Kár! Ahol szabadság van, ott lélegezni is könnyebb, mert a szabadságnak illata van. A szabadság illata azonban olyan, mint a frissen sült hús illata. Megnyugtató, kellemes, de nem lehet jól lakni vele. Elillan. Élvezni csak az tudja igazán, akinek nem üres a zsebe, akinek jut a húsból is. Sajnos a jólét búzamezeje sem szökkent szárba. Így nem csoda, kétezer-tízben a választók új főkertészt, másik kertészcsapatot választottak. Az eredmény mára szemel látható. Minden elpusztult csak az ország köré felhúzott magas drótkerítés virul. A kerítés nem védte meg a szabadság-cserjét. Halott már. A gyűlölet áradata nem táplál. Aki távolról, a kerítésen keresztül nézi, azt is gondolhatja, minden rendben van. Áll a cserje. Megvan minden ága. Rajta vannak a levelek. Csak közelről, a kerítésen belülről vehető észre a cérna, amellyel felkötözték a halott leveleket, a halott gallyakra. Bár a kontár munkára hamar fény derült, az ország úgy tesz, mintha minden rendben volna. Sokak szerint, ez így jó. A kötözött levél nem hullik le, télen is a helyén marad. 2018. áprilisa azt mutatja, nem kellenek új kertészek. Miért? Talán nincs mit elültetni? Talán éretlenek lennénk a demokráciára, a szabadságra? Aki szabadságra vágyik, annak el kell hagynia az országot?
Kérdések, felelet nélkül. Mert hiába keressük, meg nem találjuk a választ múltunkban, amelyben az arisztokrácia és a nemesség azonosította magát a nemzettel, s tagjai ritkán lépték át saját árnyékukat. Aki megtette, az magára maradt. Osztálya kitaszította. Legjobb esetben hősi halottként, de általában öngyilkosként, vagy elítéltként végezte. Mert hiába mélyedünk múltunkba, amelyben a polgárok gyengék voltak ahhoz, hogy megragadják a politikai hatalmat. Kevesen voltak ahhoz, hogy megváltoztassák a közgondolkodást. Sokan ezért kivándoroltak közülük. Mert hiába fürkésszük a múltat, melyben a szociáldemokraták parlamenti helyekért cserébe lemondtak a közalkalmazottak, a vasutasok és a postások beszervezésről, a földmunkások körében korlátozták propagandatevékenységüket, felhagytak a tömegsztrájkok és a köztársasági propaganda szervezésével, a kormány külpolitikájának bírálatával. Mert hiába keressük a választ a múltunkban, amelyben a zsidók jó magyarok akartak lenni. Hinni akarták, hogy itt a helyük, s még vagonokba zárva is remélték, hogy őfőméltósága megmenti őket. Nem adhat választ a mára az a múlt, amelyben a munkások eltűrték, hogy nevükben kiépüljön egy diktatúra, amelyben a parasztok hagyták, hogy földjeiket bevigyék a közösbe, s amikor már jól működött, hagyták a közöst szétverni, amelyben az értelmiség sosem tudott összefogni, mert mindig önmagával volt elfoglalva, csak a saját sorsán siránkozott, s mindig megtanult megalkudni. Keressük hát a választ a jelenben. Keressük együtt, mert nem adhat választ a politikus, ha nem lát tovább az orránál, mert a hatalom számára nem eszköz, hogy másokért tegyen, hanem cél, hogy törvények fölé helyezhesse magát. A szabadság kelendő árucikk a hatalom-piacon. El lehet kótyavetyélni szép ígéretekért, uralkodói kegyekért, hűbéri gondoskodásért cserébe. Nekünk ez a csere sikerült, pedig a hatalom nem is ígért semmit. Fel kell bontani ezt a megtévesztésre épülő, jóerkölcsbe ütköző, a hatalom számára feltűnően aránytalan előnyöket biztosító, mindezért semmis szerződést. Látszólag van idő. A semmisségre határidő nélkül lehet hivatkozni. Mégis minél hamarabb sikerül, annál hamarabb hozzá lehet látni az újrakezdéshez. A feladat is világos. Le kell bontani a Jó Állam hazugságra épített tornyait. Ki kell durrantani az önámítás léggömbjét. Rá kell döbbenteni a hiszékeny milliókkal arra, hogy az ország dolgai nincsenek rendben. Kikre hárul ez a feladat? Mindenkire, aki képes a múlt lezárására. Mindenkire, aki Kölcsey Himnuszának sorait, nem Nostradamus jóslataként fogja fel. Mindenkire, akinek az Örömóda dallama örömet szerez.
Lehet, hogy mindez illúzió? Hamisan csengenek az eskü szavai: Rabok tovább nem leszünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.