Szerző: BAGI ZSOLT
2018.12.19.
Miféle új egységen alapul az új lázadás?
13 képviselő egy éjszakán át az MTVA egy szobájába zárva találja meg az egységet, az utcán a Jobbik zászlai az MSZP és a szakszervezetek zászlai mellett lobognak, a Betyársereg pedig a Kurucinfón int be az őket magánrendészeti célra bevetni kívánó képviselőnek. A mindezidáig csalhatatlan biztossággal alkalmazott uralmi eszköz, szekértábor-logika kicsorbul egy újkeletű politikai viszonyon, amely többé nem az érdekek harcának tűnik, hanem valóban – 2010 óta először – képesnek látszik egy régi-új ellentét, az önkényuralom és a nép ellentétének formáját ölteni.
Összefogás végre? Semmi esetre sem. Az „összefogás” az utóbbi 10 év politikatörténetének legkártékonyabb, legelhibázottabb fogalma volt. Az összefogás szavazatmaximalizálást jelent, azt a választási taktikát, amely szerint a pártok képviselőinek le kell mondaniuk más ellenzéki képviselők javára, hogy esélyesek legyenek a kormánypárti jelölttel szemben. Ennek a taktikának a politikai üzenete egyértelmű: mindegy, hogy mit, csak azt ne! A politika fogalmának tökéletes kiüresítése, amely semmit nem ajánl, semmit nem ígér, szó szerint semmit nem mond, maga a megtestesült semmitmondás.
Még ha lett volna is bármiféle taktikai haszna (de nem volt), semmi sem áll inkább érdekében egy illiberális uralmi rendnek, mint a politika ilyen kiüresítése, így középtávú politikai következményei katasztrofálisak. Az illiberális állam lényegi eleme a társadalom depolitizálása (a társadalmi konfliktusok eltusolása, az „együttműködés rendszerének” kialakítása, az egyes potenciálisan lázadó részek felszalámizása, befolyásos részek kooptálása) amely a közös ellenség figuráján (migráns, Soros, hajléktalan) túl az ellenállás hangjának semmitmondásba fordításán keresztül érhető el legkényelmesebben.
Akkor talán nemzeti egység? Óvatosan kell bánnunk a nemzet fogalmával. Kisajátítása éppúgy visszás az egyik, mint a másik oldalon. Nemzeti egységet általában olyan forradalmak hoztak létre a magyar történelemben, amelyek idegen uralom ellen irányultak, és még akkor is kérdéses, hogy valóban egységen alapultak-e. Elég elolvasni Kemény Zsigmond forradalom után írt szavait, hogy tudjuk, még a legegyértelműbbnek tűnő esetek (mint az 1848–49-es szabadságharc) is bizonyulhatnak egyeseknek nemzetvesztésnek nemzetépítés helyett.
Valószínű, hogy a nemzet fogalmát sokkal inkább kellene kulturális egységnek, mintsem politikainak tartanunk (ha még valaha használhatónak tudjuk azt látni a nemzeti dohányboltok és egyebek stigmatizáló munkája után). A nemzet mint politikai közösség kulturálisan meghatározott, vagy legalábbis csak mint ilyen lehet használhatóvá tenni, pusztán politikai cselekvéssel nem: a szellemi termékek, az irodalom, a tudomány, a filozófia és ugyanígy a sport egységesítő erejét jelöli, nem pedig a közakaratét...
13 képviselő egy éjszakán át az MTVA egy szobájába zárva találja meg az egységet, az utcán a Jobbik zászlai az MSZP és a szakszervezetek zászlai mellett lobognak, a Betyársereg pedig a Kurucinfón int be az őket magánrendészeti célra bevetni kívánó képviselőnek. A mindezidáig csalhatatlan biztossággal alkalmazott uralmi eszköz, szekértábor-logika kicsorbul egy újkeletű politikai viszonyon, amely többé nem az érdekek harcának tűnik, hanem valóban – 2010 óta először – képesnek látszik egy régi-új ellentét, az önkényuralom és a nép ellentétének formáját ölteni.
Összefogás végre? Semmi esetre sem. Az „összefogás” az utóbbi 10 év politikatörténetének legkártékonyabb, legelhibázottabb fogalma volt. Az összefogás szavazatmaximalizálást jelent, azt a választási taktikát, amely szerint a pártok képviselőinek le kell mondaniuk más ellenzéki képviselők javára, hogy esélyesek legyenek a kormánypárti jelölttel szemben. Ennek a taktikának a politikai üzenete egyértelmű: mindegy, hogy mit, csak azt ne! A politika fogalmának tökéletes kiüresítése, amely semmit nem ajánl, semmit nem ígér, szó szerint semmit nem mond, maga a megtestesült semmitmondás.
Még ha lett volna is bármiféle taktikai haszna (de nem volt), semmi sem áll inkább érdekében egy illiberális uralmi rendnek, mint a politika ilyen kiüresítése, így középtávú politikai következményei katasztrofálisak. Az illiberális állam lényegi eleme a társadalom depolitizálása (a társadalmi konfliktusok eltusolása, az „együttműködés rendszerének” kialakítása, az egyes potenciálisan lázadó részek felszalámizása, befolyásos részek kooptálása) amely a közös ellenség figuráján (migráns, Soros, hajléktalan) túl az ellenállás hangjának semmitmondásba fordításán keresztül érhető el legkényelmesebben.
Akkor talán nemzeti egység? Óvatosan kell bánnunk a nemzet fogalmával. Kisajátítása éppúgy visszás az egyik, mint a másik oldalon. Nemzeti egységet általában olyan forradalmak hoztak létre a magyar történelemben, amelyek idegen uralom ellen irányultak, és még akkor is kérdéses, hogy valóban egységen alapultak-e. Elég elolvasni Kemény Zsigmond forradalom után írt szavait, hogy tudjuk, még a legegyértelműbbnek tűnő esetek (mint az 1848–49-es szabadságharc) is bizonyulhatnak egyeseknek nemzetvesztésnek nemzetépítés helyett.
Valószínű, hogy a nemzet fogalmát sokkal inkább kellene kulturális egységnek, mintsem politikainak tartanunk (ha még valaha használhatónak tudjuk azt látni a nemzeti dohányboltok és egyebek stigmatizáló munkája után). A nemzet mint politikai közösség kulturálisan meghatározott, vagy legalábbis csak mint ilyen lehet használhatóvá tenni, pusztán politikai cselekvéssel nem: a szellemi termékek, az irodalom, a tudomány, a filozófia és ugyanígy a sport egységesítő erejét jelöli, nem pedig a közakaratét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.