A GONOSZ BIRODALMA? LACKFI JÁNOS ÉS LOVASI ANDRÁS SZELÍD VITÁJA A MAGYAR KÖZÁLLAPOTOKRÓL

VALASZONLINE.HU
Szerző: STUMPF ANDRÁS
2018.12.26.

Vannak még, akik képesek a békés, sőt baráti és szeretetteljes egyet nem értésre: két jelentős alkotó, Lackfi János költő és Lovasi András zenész-dalszerző ült egy asztalhoz a Válasz kérésére, hogy átbeszéljék a kultúrkampfot, a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, a lassan magunk mögött hagyott évet – közéleti és művészi szempontból egyaránt.


– Lackfi János nem is látszik megszeppentnek.

Lackfi János: Annak kellene lennem?

– Liberális kultúrterroristával egy asztalnál ülni…

Lovasi András: Az vagyok? Nem nagyon olvasok ilyen terroristázós újságokat, úgyhogy nem tudtam.

Lackfi: Én sem. Tehát lehet, hogy én is az vagyok!

– Csak Lovasi. Szakács Árpád összes művei, 3. rész. Abból derül ki, hogy sivalkodik itt, miközben „számait unalomig játsszák a diktatúra által működtetett közmédiumok és egyéb jobboldali rádiók, ami Lovasi úrnak vaskos bevételt hoz a konyhára”.

Lovasi: Aha. Ez egyszerűen nem igaz. Ami Szakács egy másik, kifejezetten könnyűzenét érintő írását illeti: a most futó produkciók esetében, ha szellemiségükben liberálisnak tűnnek is, vagy egyszerűen csak felszínesek és talmiak, mint a magyar rádióbarát pop általában – kivéve persze Ákos –, érdekes módon szinte mindig van személyi, rokoni szál, amellyel a NER szekeréhez kapcsolódnak. A mi információs csatornáink közben legfeljebb fenntarthatják az érdeklődést. Ugyanazokhoz tudunk szólni újra és újra. Meg kell nézni a játszási listákat. Nyilvánosak. Nem játszanak minket 2016 májusa óta.

– Történt akkor valami?

Lovasi: Kedves kis történet. Április, versünnep, Nemzeti Színház. A feleségem színésznő, őt hívta fel egy szervező, hogy menjünk együtt fellépni. Eszter klasszikusan apolitikus alkat, aki Gyurcsányt és Orbánt talán még felismeri képről, de amúgy egyáltalán nem foglalkoztatja a közélet. Úgy emlékezett még az Alföldi-időszakból, hogy rengeteg ember van ott, mindenki szaval, csodálatos buli. Kérlelt, menjünk el fellépni. Mondtam oké, még pénzt se fogadtunk el. Odamentünk már délután, hogy a „Színészek a költészetről”-részben szerepeljen, de sajnos elmaradt, mert nem volt közönség. Aztán jött a „Jelentős szövegírók: Földes László, Lovasi András”. Azon volt három nagymama meg Hobó és én. Aznapra színházjegyünk volt, én meg, mivel láttam, hogy az esti műsorra sincs néző, megkértem a szervező hölgyet, hogy az elejére tegyenek át, akkor még elérjük az esti előadást. El is játszottuk közös számunkat, a Hirosima című dalomat, aztán lementünk, a takarásban meg mondtam valami olyat Eszternek, hogy, na jó, meghekkeltük a rendezvényt, lépjünk, így legalább odaérünk a darabra. Mögöttünk volt egy néni. A Magyar Művészeti Akadémiának valami főnénije. Nagyon csúnyán nézett.

– Ez még nem olyan durva azért. Hogy csúnyán néz.

Lovasi: Másnap csörgött a telefonom. A Dankó Rádió kifarolt a közös projektünkből. Évek óta csináltuk közösen a nótakaraoket Orfűn, a fesztiválunkon. Valódi cigányzenészek húzták, az emberek kérhettek tőlük nótát vagy népdalt, és elénekelhették velük a színpadon. Mivel tapasztalatom szerint a legtöbb ember csak odáig tudja a népdalokat, hogy „Édesanyám….”, kivetítőn ment a teljes szöveg. Imádták. Másnap tehát csörgött a telefon, hogy ez nem lesz. Aztán sorban jöttek a lemondások. Heidl Gyuri barátommal van egy formációnk, amellyel egyébként épp János verseit énekeljük…

Lackfi: Az a lemez „röpített fel” engem! Meg a Kalákával való együttműködésem. De amikor lemezre énekelted a verseimet Heidl Gyuri zenéire jó tíz éve, utána kezdtek jobban odafigyelni rám. Addig egy voltam korosztályom ötven költője közül. Ma is egy vagyok persze, de annak a lemeznek érezhető hatása volt abban, hogy jobban látszom.

Lovasi: Lám, tíz éve még segíthetett a költőn egy hanghordozó! Húsz éve még röhögtünk az ötszáz példányban eladott versesköteteken, miközben mi eladtunk negyvenezer lemezt. Mára ez megfordult: a popzenészek adnak el ötszáz példányokat.

Lackfi: Bocs, belevágtam a szavadba. Mi volt a tévében?

Lovasi: Meg akartak hívni, egyébként veled közösen. Aztán sajnos közbejött valami. Azóta sorban, mindig. Az mondjuk már nevettetően abszurd volt, amikor egyszer Gyurival készített interjút a köztévé. A műsorunkról, amelyben ókeresztény himnuszokat éneklünk. A háttérben molyoltam a kottákkal, mire az operatőr megkért, hogy ugyan, menjek már ki a képből. A tiltólista az tiltólista, kérem szépen, nem ám lődörgünk ott homályosan a kép hátterében!

...

ITT OLVASHATÓ