TGM: AUSZTROMARXIZMUS ÉS "VÖRÖS BÉCS"

MÉRCE
Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2018.11.03.

Az ausztromarxizmus és az osztrák forradalmi szociáldemokrácia történetének egyik fejezetéről már írtam itt kevéssé olvasott esszét. [1] Éppen ez az esemény – Friedrich Adler, a szociáldemokrácia egyik vezetője erkölcsi okokból, lelkiismeret-furdalástól és az első világháború miatti tehetetlen fölháborodástól vezettetve lelövi gróf Stürgkh osztrák miniszterelnököt, bevárja a kiérkező rendőröket, elítélik – illusztrálja azt a válságot, amely nemcsak a Habsburg-monarchia egészét fogja át, hanem a rendszer radikális ellenzékét is.

1918 forradalmi ősze Közép-Európában holmi vitaféleség középpontjába került a mai Magyarországon. Megszólalt Orbán miniszterelnök is, aki gróf Tisza István életművét méltatta. Stramm ellenforradalmi beszéd volt, méltatlan Tisza emlékéhez, és a köztársasághoz, amelynek a vezetői elítélték a már hatalmát vesztett Tisza elleni értelmetlen és erkölcstelen merényletet (1918. október 31.). Erre számíthattunk. (A forradalmár, aki a háború alatt meg akarta ölni Tiszát, a gróf lemondása – 1917. május 23. – után visszacsempészte a pisztolyt az íróasztalfiókba, ahonnan elcsórta.)

Ám 1918 történettudományi és publicisztikai földolgozása – a Mérce részleges kivételével, és persze kivéve a téma legkiválóbb ismerőjének a kitűnő, emlékezetes és maradandó cikkét [2] – egyoldalúan trianoncentrikus, és szokás szerint az extra Hungariam non est vita elvét alkalmazza a legtöbbször. (A magyar sajtó minden ismerője tudja, hogy az olvasók se figyelnek semmire, ami külföldi, ha nem Orbán Viktorra és a menekültkérdés körülötti politikai küzdelemre vonatkozik közvetve vagy közvetlenül.) Annak a fölvetése pedig, hogy a régi Magyarország nem magyar nemzetiségei (és szomszédai) mit gondoltak minderről, úgyszintén száz esztendeje tabu, ami egyszerre ostobaság és szégyen.

Minden magyar fölszólamló – egy szocialista európai képviselő is – elítélte az Európai Bizottság elnökét, aki lelkesen, tudatlanul és tárgyszerűtlenül méltatta Románia, Erdély (meg a Partium és a Bánság) egyesülését, de senkinek se jutott eszébe akár egy mellékmondat erejéig számba venni a régi Erdély régi román többségének a történetét, mintha ez nem is számítana, mintha csak mi léteznénk ott is, ahol kisebbségben voltunk és vagyunk.

Az osztrák forradalom [3] is a Monarchia széthullásának a következménye volt. A világháború a végsőkig élezte a nemzetiségi kérdést (amely Ciszlajtániában mindenekelőtt cseh-, Transzlajtániában románkérdés volt, s mindkét országrészben délszlávkérdés), amelynek a döntő jelentőségével az ausztromarxista párt és a magyarországi szociáldemokrata baloldal is tisztában volt már a háború előtt. [4] Szemben Magyarországgal, a szocialista és köztársasági Ausztriának – később tragikus balszerencsévé váló – szerencséje volt: nem keveredett harcba a nemzetiségekkel és az utódállamokkal, nem került politikája középpontjába az irredenta (a határrevízió), mert ott a ’48-as forradalmi-nemzeti hagyomány a német egységé volt: az ausztriai szociáldemokrácia Ausztria Németországhoz való csatlakozása mellett volt „az egységes német demokratikus (szocialista) köztársaság” keretében. (Az ország hivatalos neve is kezdetben „Deutschösterreich” volt.)

A „deutschnational” ideológiában a szociáldemokrácia a Habsburg-ellenes és antikatolikus szélsőjobboldallal értett egyet (Schönerertől Hitlerig). Az „osztrák nemzet” és az „osztrák különút” álláspontját csak Ausztria Kommunista Pártja (KPÖ) képviselte később (Alfred Klahr és Ernst Fischer a moszkvai emigrációban, 1937 és mindmáig). Az SPÖ programdokumentumaiban ma se fordul elő az osztrák nép vagy az osztrák különállás, bár Ausztria függetlenségét reálpolitikai okokból már régen nem vonja kétségbe senki. Ámde az osztrák önállóságot mindkét világháború után a szövetségesek kényszerítették Ausztriára.

Ettől a tehertől megszabadulva – és opportunista, kétértelmű álláspontot képviselve az antiszemitizmus kérdésében, tekintet nélkül a szociáldemokrácia vezetőinek zsidó származására [5] (akik egytől egyig nagynémet patrióták voltak mindvégig) – az osztrák forradalomnak az 1934. februári polgárháborúig és a katolikus-reakciós, ausztrofasiszta/klerikofasiszta ellenforradalomig (amely nem volt nagynémet, s amelyet a nácik döntöttek meg az Anschluß formájában, amelyet Karl Renner, korábbi és későbbi szociáldemokrata szövetségi kancellár lelkesen üdvözölt, Hitler hin und her) tizenhat esztendeje volt rá, hogy Bécsben (források innen, kedvenc kis emlékhelyem a Karl-Marx-Hof közösségi mosókonyhájában) és néhány más városban, ill. a tartománygyűlésekben és a máig Nemzeti Tanácsnak nevezett szövetségi parlamentben megmutassa (és részben megteremtse) a demokratikus szocializmust...

ITT OLVASHATÓ