Szerző: Határátkelő
2018.11.17.
Van-e bármilyen kapcsolat a külföldön élés és azon kellemetlen érzés között, amit szégyennek nevezünk? A kérdés nem nekem jutott az eszembe (mi több: eszembe sem jutott volna), hanem egy spanyol szakembernek, aki sokat foglalkozik határátkelők lelki problémáival.
Celia Arroyo gyakorló pszichoterapeutaként mindig is érdeklődött a téma iránt és ez az érdeklődése csak fokozódott, amikor határátkelőkkel kezdett foglalkozni, mert azt vette észre, hogy a téma egyre gyakrabban jelent meg a páciensekkel folytatott beszélgetéseiben.
Aztán feltette magának a kérdést: van-e valamilyen összefüggés a kivándorlás folyamata során tapasztaltak és a szégyenérzet aktivizálódása között? A szégyen közeli kapcsolatban áll olyan érzésekkel, mint a bizonytalanság vagy az alacsony önbecsülés, amivel időnként mindannyian szembenézünk és persze nagyrészt megtanuljuk kezelni.
Hatalmas teljesítmények és mégis…
A szégyennek persze sok típusa van, ami mindegyikben közös az az, hogy olyan érzésről beszélünk, amitől alkalmatlannak, másoknál kevesebbnek érezzük magunkat, vagy úgy érezzük, nem érdemeljük meg, hogy jó dolgok történjenek velünk.
„Olyan emberekkel dolgozom, akik számomra elképzelhetetlenül komoly dolgokat értek el: külföldön élnek és dolgoznak, doktori disszertációkat írnak más nyelven, hatalmas multinacionális vállalatoknál vezetnek csapatokat… mégis sokszor azzal a félelemmel élnek, hogy egyszer valaki rájön, hogy voltaképpen alkalmatlanok arra, amit csinálnak, esetleg az elvártnál kevésbé bátrak vagy intelligensek” – írta cikkében Celia Arroyo.
Ezek az emberek attól félnek, hogy egyszer valaki rájön, hogy voltaképpen kamu az egész, érdemtelenek a sikereik - miközben a teljesítmény, amit letesznek az asztalra, valódi.
A gyerekkorban ered
Nyilván mindenki találkozik az élete során a szégyenérzettel. „A szégyen a kis hang, ami azt suttogja neked, hogy valami nem stimmel veled. Különbözik a félelemtől és a bűntudattól, bár a három érzés gyakran együtt jár” – fogalmazott a pszichoterapeuta.
A szégyenérzet a kora gyermekkorból eredeztethető, amikor úgy érezzük, a szüleink nem értékelnek eléggé. Nem kell nagy dolgokra, megszégyenülésekre gondolni, elég pár apró jelzés arról, hogy nem tartanak elég okosnak, jónak, szépnek… És akkor mondjuk az iskolai zaklatásról még nem is beszéltünk.
Mindegy, nem akarom ebbe az irányba elvinni a posztot, de ennyit azért érdemes volt leírni, mert kapcsolódik a külföldi élethez és munkához.
Kijavított nyelvhelyesség és kiejtés
Celia Arroyo felhoz egy esetet, amikor az egyik páciense komolyan fontolóra vette a felmondását, mert úgy érezte, képtelen megfelelni a munkájának és az azzal járó felelősségnek.
Külföldön dolgozott, ahol nem az anyanyelvén kellett jelentéseket írni, összehangolni a kollégák munkáját, akik ugyan szakmailag nem voltak olyan képzettek, mint ő, de állandóan kijavítottak a nyelvi hibáit és a kiejtését.
Amikor kicsit a dolog mélyére néztek, előjöttek még diákkorban szerzett rossz tapasztalatok és a család által elvárt tökéletesség...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.