SENKI MÁS, CSAK MI

KOLOZSVÁRI SZALONNA
- ORDÍTOK BLOG
Szerző: Swan Edgar
2018.11.27.

A minap autóztam a takony időben innen oda, közben szólt a rádió, vezetés közben mindig szól. Valami betelefonálós műsor volt – ritkán hallgatok zenei adót, mert finnyás vagyok, magam szeretem megválogatni a fülemre való dallamot -, visszatérő motívummal: ő (aki éppen a telefon túlfelén csüngött) nem politizál családban, baráti körben. Ez még rendben is van. Az viszont nincs rendben, ami indoklásként követte a kijelentést: úgysem rajtam múlik, úgysem tudok változtatni, a politika nem az én dolgom. Mondja az egyszeri polgár.

Nem? Tényleg nem? Tessék mondani! Kinek a dolga politizálni? Kinek a feladata dönteni a jelenünkről, jövőnkről? Kinek a felelőssége? Hallom is a választ: a politikusoké. Holott nem! Az én dolgom, a te dolgod, az ő dolga, a mi dolgunk. És a mi felelősségünk. Egyenként mindenkié. Nincs kivétel. Egy sem.

Úgysem tudunk változtatni? Aztán miért ne tudnánk? Ha mindannyian így gondolnánk, akkor András juhász talán ma is élne és legeltetné a birkákat, mi pedig azt sem tudnánk, hogy a világon van. Ha így gondolta volna Sándor Mária, akkor lehajtott fejjel végezte volna a dolgát és nem töri derékba a saját karrierjét azért, hogy változtasson valamin, ami hite szerint nem jól van. Ha nem a mi dolgunk lenne, ha egyetlen ember sem gondolná azt, hogy képes változtatni, sőt, hogy kötelessége törekedni a változásra és hogy minden felnőtt embernek dolga a politizálás, akkor Hadházy elhízott házikedvenc kutyusoknak írna elő diétát, nyugodtan és sokkal jobb anyagi körülmények között élne, akkor Horváth András vígan körmölne az adóhatóságnál és tudná, hogy hamarosan fizetésemelést kap, akkor talán Ferenczi Krisztinának több energiája marad megküzdeni a betegséggel, akkor nem lennének ellenzéki blogok és portálok és egészen bizonyosan nem vernék a kollégáim sem és én sem a klaviatúrát, hanem nyugodtan, észrevétlenül és anyagi biztonságban élnénk a magunk kis körülrajzolt, lebetonozott, körbekerített, taposóaknákkal biztonságossá tett életét. Fejjel a homokban.

De nem ezt teszi senki, aki a maga szintjén, a lehetőségekhez képest próbál tenni valamit azért, hogy ez valaha egy élhető ország legyen. Mindenki, aki hallatja a hangját a maga területén, legyen az művész, író, költő, zeneszerző, fodrász, orvos, tanár, pénztáros vagy nyugdíjas, érzi annak a felelősségét, amit mások egyetlen kézlegyintéssel elintéznek.

Nem az én dolgom a politika.

De! De, az én dolgom és a tiéd és mindenkié. Bármennyire hihetetlen sokszor, rajtunk múlik. Senki máson, csak rajtunk. Itt nincsenek autszájderek. Csak felelős polgárok. És felelőtlenek. Bátrak és gyávák. Okosak és ostobák. Tudom, hogy ez nem egy demokratikus ország. Soha nem is volt az, bár egyszer majdnem. Onnan tudom, hogy ilyet egy demokratikus ország polgára soha nem ejtene ki a száján, hogy nem az ő dolga, ő kívülálló. Itt nem lehet kívülállni, nem lehet legyinteni és főleg nem lehet senkinek levetkőzni a felelősségét, mint egy ócska pulóvert. Egy demokratikus ország polgára pontosan tudja, hogy rajta múlik, elvárja és büszke arra, hogy az ő szava, az ő szavazata dönt az ország jövőjéről, eszébe sem jut azt mondani, hogy ő kimarad ebből, nincs hozzá köze.

Mindezt tudom. De azt nem tudom, hogy mik az ok-okozati összefüggések. Vajon azért nem vagyunk képesek kiépíteni egy demokratikus társadalmat, mert sokan azt gondolják, hogy nem az ő dolguk, vagy azért gondolják ezt sokan, mert ez nem egy demokratikus társadalom? Nem tudom a választ, de azt tudom, hogy sokan vagyunk, akik nem fogjuk feladni. Mert mi tisztában vagyunk a saját felelősségünkkel. Azt is tudom, hogy a jelenlegi helyzet nem csak azoknak pocsékság, akik szót emelnek ellene, hanem azoknak is, akik lapítanak. Akkor már nem jobb, ha tesz is az ember valamit? Akkor is, ha nincs azonnali, látható eredménye, ha nem sikerül megváltani a világot? Szerintem jobb. Nekem jobb. Tévednék?

ITT OLVASHATÓ