Szerző: RÓNA PÉTER
2018.11.03.
Bajnai Gordon elegánsan, hét pontban foglalja össze azon nézeteket, amelyek a több mint fél évszázadon át uralkodó liberális demokrácia evidens válságát értelmezik, és keresik a „kiutat”. Ám azon kívül, hogy a korábbi paradigma helyreállítását szorgalmazzák, nemigen találnak rá. Pedig a válság a történelemben már számos alkalommal megismétlődő folyamat legújabb, talán legszélsőségesebb példája.
A tudományos és technológiai fejlődés a természettudományok egyre nagyobb, egyre rohamosabb térnyerését eredményezte, kikényszerítve az egyre gyakoribb, egyre mélyebb, egyre átfogóbb gazdasági, majd az abból fakadó társadalmi átalakulást. Az eredmény gyakran fájdalmas, néha véres, sokszor sikertelen. A társadalomtudományok, a jogtudomány, a politika, valamint az egyén viselkedési formái többnyire csak lassan, bukdácsolva, vagy egyáltalán nem tudtak lépést tartani a természettudományok fejlődésével. A tudomány és technológia világában élők, annak vívmányait felhasználni, abból hasznot húzni képesek és az abból kimaradtak közötti távolság soha nem látott mértékűvé vált.
Értelemszerű, hogy a lemaradók olyan politikai programok iránt válnak fogékonnyá, amelyek a számukra érthető, egyszerű, ismert válaszokat ígérik, szemben az „elit” bonyolult, aprólékos, időt és türelmet igénylő, életidegen módszerével. A hagyományos baloldal és a hagyományos liberalizmus ebben a csatában alulmaradt. Mindkettő a természettudományok kaptafájára fogalmazott törvényszerűségek segítségével értelmezi a társadalmi folyamatokat, de ilyen törvényszerűségek nincsenek. Grotius tévedett: a nemzetközi jogot nem lehet Eukleidész mértanára építeni. A társadalmi folyamatokban nem rejlenek természetes „egyensúlyok”, nincsenek „önkorrekciós mechanizmusok”, nincs „láthatatlan kéz”, a történelemnek nincs sem előre meghatározott kimenete, sem vége. A szabadságot pedig nem a természet, hanem mi garantáljuk egymásnak, ha garantáljuk.
A baloldali és a liberális felfogás a tőke szabályozásában látja korunk kulcskérdését. Az előbbi a fokozottabb, az utóbbi a lazább hozzáállást pártolja. De a gond nem a tőke, hanem a tőke és a tudomány mindent maga alá rendelő sikeres házassága, ahol a nadrágot a tudomány hordja. A globalizáció, az információs forradalom, a robotika, a biotechnológia a tudomány műve. Az internetből fakadó, egyre súlyosabb problémákat nem a tőke, hanem a technológia elégtelen megértése és szabályozása gerjeszti. Nem a kapitalizmus hozta létre James Watts gőzmozdonyát, hanem a gőzmozdony tette szükségessé a vasútépítéshez szükséges tőke felhalmozását. Schumpeterrel ellentétben tehát a rombolás/építés hajtóművét nem a kapitalizmusban, hanem a természettudományokban látom.
Ma nem a jobb- és a baloldal, vagy a populisták és a liberálisok állnak egymással szemben, hanem azok, akik otthon érzik magukat a tudomány világában, szemben azokkal, akik az egyre gyorsabban robogó, modern vonat megállítását követelik. A szélsőjobb és a nyugat-európai zöldek szinte párhuzamos előretörése ezt tükrözi – a tudás vonatáról leszállók és felszállók tülekedését.
A magyar modernizáció ügye a rendszerváltást követő néhány röpke év ígérete után megbukott. Győzött „az ész trónfosztása”, a beletörődés, hogy mi, magyarok csak betanított munkások lehetünk, hogy nekünk a modern, fejlett világban nincs helyünk. Majd jött az orbáni vigasz, miszerint nem is kell hogy legyen, hiszen az a világ romlott. Felülkerekedett a meggyőződés, hogy nincs híd, ami összeköti identitásunkat a modernséggel, jobb tehát, ha a valóság helyett magyarságtudatunkkal foglalkozunk. A CEU bezárására tett kísérlet, Soros György becsmérlése, Brüsszel szapulása vagy a menekültek démonizálása a tények, a tudás és a tudomány elutasításának fedőneve...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.